Ez itt most nem az egyrészt és másrészt ideje. Hagyjuk meg a politikának, hogy nagyítóval keresse a százszázalékos középmegoldást. Idejük már nincs rá, de erejük csak ehhez van. Sokan vagyunk, akik megelégszünk kilencvenszázalékos igazságainkkal.
Nem akarunk vallásilag „jó keresztények” lenni, kulturálisan pedig odadobni az egész keresztény Európát a migránsokkal beszivárgó terroristáknak. Nem látunk lényeges különbséget aközött, hogy vajon valóban a terrorista dobta el a szír útlevelét, s azonos-e azzal, akinek a fényképe ott díszeleg az okmányban, vagy az egész csak trükk és alibi; tudjuk, hogy futószalagon lettek legyártva a hamis szír útlevelek Angela Merkel országrontó és Európa-rontó meghívása után. Nem fogunk könnyezni afgán családokról készült giccses sajtófotókon, kivívva azok gyáva helyeslését, akiket vakká, bénává és süketté tesz önnön valóságidegenségük. Nem fogunk sopánkodni azon, hogy kevesen járnak az európai keresztény templomokba, sem sóhajtozva belenyugodni, hogy mi mást tehetnénk, adjuk oda az iszlamistáknak.
Nem. Nem hagyjuk abba a Sagrada Família építését, akkor sem, ha tizenegy, és akkor sem, ha még száztizenegy évig tartanak a munkálatok. Nem adunk oda egyetlen keresztény templomot, sem zsinagógát. Mi nem szálltuk meg sem a Felvidéket, sem Erdélyt, pedig véreink vannak ott, de minket se szálljanak meg nigériai, eritreai, afgán, szír és egyéb életerős, katonának termett férfiak. Ha elképedtünk rajta, hogy Sztálin uszodát csináltatott csodálatos orosz ortodox templomokban, akkor abban sem fogunk segédkezni, hogy valakik majd a „demokrácia” többségi parancsára hivatkozva egy-két évtizeddel később leoperálják a Mátyás-templom tornyát, hogy mecsetkupolát emeljenek a helyére. És azt sem várjuk meg, hogy a chartres-i katedrálisról kinyilvánítsák nekünk, európaiaknak, hogy túl romos, érdemes lebontani.
Nem akarunk Kavafisz A barbárokra várva című versének újmódi hősei lenni, akik ünneplőbe öltözve bamba predesztináltságban várják az inváziót. Nem, mert ha rossz életünk közönye miatt egy maroknyi ember megy el a faluban, vagy akár a kétmilliós fővárosban a vasárnapi istentiszteletre, az a templom akkor is keresztény templom, és az is marad.
Ha Európa nem tud egységesen és határozottan fellépni a migránsáradattal besétáló terroristák ellen, és lehetőséget ad a jó kondíciójú, vastag pénztárcájú menekülteknek, hogy második, harmadik generációjuk kereszténygyűlöletben, saríjaimádatban és a nők megvetésében szocializálódjon, akkor odadobtuk a jövő nemzedéket olyan konfliktusoknak, amelyekkel tegnap még meg lehetett volna birkózni. Mert nem 132 halottja volt a párizsi merényletnek, hanem még egy-két tucat. 2015. november 13-án éjjel Európa vezetői, döntési helyzetükkel visszaélő uniós tótumfaktumai politikai hullákká váltak a hét összehangolt epizódból álló párizsi merényletsorozat következtében. Odaszámolandók azokhoz, akik többé nincsenek. Akinek imaigénye van, az nyugodtam imádkozzon eme politikai hullákért.
A mai kereszténység végtelenül toleráns. Bár nem mindig és nem mindenben. Nincs miért támadni azt a kereszténységet, ahol a pápa nem Lót feleségeként, hanem Jézus tekintetével szeretne nézni múltra és jövőre. Hollande csak hiszi, hogy őt kimentették a stadionból. Hogy megmenekült-e, az majd a következő franciaországi választásokon dől el. Merkel felöltötte, de akár magán is tarthatja a fekete ruhát. Ha a legerősebb uniós centrumország politikai vezetőjeként továbbra is folytatja cikcakk politikáját, rövid időn belül gyászolhatja országa németségét, vele a törékeny, ideig-óráig tartó nem muszlim többséget, de akár egész Európát.
A párizsi merénylet mindenkit megdöbbentett? Biztos ez? Van-e erkölcsi jogunk álmélkodni mindössze egy évtizeddel a londoni metróban önmagukat felrobbantó muszlim harcosok pusztítása után? Kevés volt az az 56 halott? És a sebesültek, az örökké megnyomorodottak, a gyereküket vagy szerelmüket halálukig gyászolók sorsa, az nem érdekes? Mi okunk elképedni a Charlie Hebdo szerkesztőségében a lövöldözés után meghalt 17 halott után? Van-e jogunk tátott szájjal adni az ostobát, hogy nahát, megint Párizsban, ki hitte volna? És van-e joga balliberális laptársunknak az 1980 óta napjainkig tartó időszakban legtöbb áldozatot követelő terrortámadások listájáról kifelejteni az Egyiptom fölött pokolgépes robbantás miatt néhány hete lezuhant orosz gép 224 halottját? És van-e jogunk meglepődni a madridi pályaudvarnál 2004-ben történt, az al-Kaida által szervezett pokolgépes merényletben meghalt 191 ember szörnyű halála után? Azt gondoljuk talán, hogy ez egy film, amelyben véletlenül szerepet kaptunk? Egy párizsi férfi, aki tanúja volt az eseménynek, azt mondta, ő megdöbbent azon, hogy milyen sűrű az emberi vér, nem olyan, mint a filmeken. De miért a film az etalon? Miért a művér? Miért nem felmenőink sorsa? Miért nem egyetlenegy század, mondjuk Európa elmúlt száz évének szenvedései a mérték, amelyhez mindent mérni kell?
A Róma meggyengülésének természetrajzát zseniális versében megidéző Kavafisz írja: „»Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért / ült ki a legfelső városkapu elé / trónjára, koronával, ünnepélyesen?« / Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.” Ma nincs olyan költészet, amely elviselne ilyen sorokat: Mért kelt fel Angela Merkel ma ily korán, hogy szírekkel szelfizzen a kamerák előtt? De van abban a versben egy másik, ritkábban idézett kérdés is: „Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, / hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?” Ezt sem mernénk úgy lefordítani, hogy miért csak néhányan, közte a magyar miniszterelnök képes az unióban elmondani migránskérdésben, ami a lelkén van.
Sok piros, fehér és kék festék fogyhat mostanában. Manapság az is franciának deklarálja magát, aki Montesquieu neve hallatán csak rímben tudna válaszolni. (Ki ő?) De meg kell értenünk: Párizs nagyon erős szimbólum. És nem csak politika, nem csak piros-fehér-kék zászló. Franciaország hatalmas kultúrája nélkül elképzelhetetlen az európai keresztény civilizáció. Bánjunk tehát csínján a hangzatos, de üres, gyorsan lejáró szavatosságú szólamokkal. Európa politikusai részvétnyilvánításban elég jók. Cselekvésben és döntésben kellene jónak lenniük. Most.
