Nem várjuk őket a limeseknél

A párizsi merénylet mindenkit megdöbbentett? Biztos ez?

Ha Európa nem tud egységesen és határozottan fellépni a migránsáradattal besétáló terroristák ellen, és lehetőséget ad a jó kondíciójú, vastag pénztárcájú menekülteknek, hogy második, harmadik generációjuk kereszténygyűlöletben, saríjaimádatban és a nők megvetésében szocializálódjon, akkor odadobtuk a jövő nemzedéket olyan konfliktusoknak, amelyekkel tegnap még meg lehetett volna birkózni. Mert nem 132 halottja volt a párizsi merényletnek, hanem még egy-két tucat. 2015. november 13-án éjjel Európa vezetői, döntési helyzetükkel visszaélő uniós tótumfaktumai politikai hullákká váltak a hét összehangolt epizódból álló párizsi merényletsorozat következtében. Odaszámolandók azokhoz, akik többé nincsenek. Akinek imaigénye van, az nyugodtam imádkozzon eme politikai hullákért.

A mai kereszténység végtelenül toleráns. Bár nem mindig és nem mindenben. Nincs miért támadni azt a kereszténységet, ahol a pápa nem Lót feleségeként, hanem Jézus tekintetével szeretne nézni múltra és jövőre. Hollande csak hiszi, hogy őt kimentették a stadionból. Hogy megmenekült-e, az majd a következő franciaországi választásokon dől el. Merkel felöltötte, de akár magán is tarthatja a fekete ruhát. Ha a legerősebb uniós centrumország politikai vezetőjeként továbbra is folytatja cikcakk politikáját, rövid időn belül gyászolhatja országa németségét, vele a törékeny, ideig-óráig tartó nem muszlim többséget, de akár egész Európát.

A párizsi merénylet mindenkit megdöbbentett? Biztos ez? Van-e erkölcsi jogunk álmélkodni mindössze egy évtizeddel a londoni metróban önmagukat felrobbantó muszlim harcosok pusztítása után? Kevés volt az az 56 halott? És a sebesültek, az örökké megnyomorodottak, a gyereküket vagy szerelmüket halálukig gyászolók sorsa, az nem érdekes? Mi okunk elképedni a Charlie Hebdo szerkesztőségében a lövöldözés után meghalt 17 halott után? Van-e jogunk tátott szájjal adni az ostobát, hogy nahát, megint Párizsban, ki hitte volna? És van-e joga balliberális laptársunknak az 1980 óta napjainkig tartó időszakban legtöbb áldozatot követelő terrortámadások listájáról kifelejteni az Egyiptom fölött pokolgépes robbantás miatt néhány hete lezuhant orosz gép 224 halottját? És van-e jogunk meglepődni a madridi pályaudvarnál 2004-ben történt, az al-Kaida által szervezett pokolgépes merényletben meghalt 191 ember szörnyű halála után? Azt gondoljuk talán, hogy ez egy film, amelyben véletlenül szerepet kaptunk? Egy párizsi férfi, aki tanúja volt az eseménynek, azt mondta, ő megdöbbent azon, hogy milyen sűrű az emberi vér, nem olyan, mint a filmeken. De miért a film az etalon? Miért a művér? Miért nem felmenőink sorsa? Miért nem egyetlenegy század, mondjuk Európa elmúlt száz évének szenvedései a mérték, amelyhez mindent mérni kell?

A Róma meggyengülésének természetrajzát zseniális versében megidéző Kavafisz írja: „»Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért / ült ki a legfelső városkapu elé / trónjára, koronával, ünnepélyesen?« / Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.” Ma nincs olyan költészet, amely elviselne ilyen sorokat: Mért kelt fel Angela Merkel ma ily korán, hogy szírekkel szelfizzen a kamerák előtt? De van abban a versben egy másik, ritkábban idézett kérdés is: „Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok, / hogy szóljanak s elmondják, ami lelkükön?” Ezt sem mernénk úgy lefordítani, hogy miért csak néhányan, közte a magyar miniszterelnök képes az unióban elmondani migránskérdésben, ami a lelkén van.

Sok piros, fehér és kék festék fogyhat mostanában. Manapság az is franciának deklarálja magát, aki Montesquieu neve hallatán csak rímben tudna válaszolni. (Ki ő?) De meg kell értenünk: Párizs nagyon erős szimbólum. És nem csak politika, nem csak piros-fehér-kék zászló. Franciaország hatalmas kultúrája nélkül elképzelhetetlen az európai keresztény civilizáció. Bánjunk tehát csínján a hangzatos, de üres, gyorsan lejáró szavatosságú szólamokkal. Európa politikusai részvétnyilvánításban elég jók. Cselekvésben és döntésben kellene jónak lenniük. Most.