Akinek nosztalgiái támadnak a Kádár-korszak iránt, annak szívből ajánljuk, vegyen elő egy, az „ellenforradalom” történetét taglaló kiadványt. November 4-ről például megtudhatjuk, hogy a szovjet csapatok a legjobbkor érkeztek, szinte az utolsó pillanatban, hogy megakadályozzanak egy szörnyű vérengzést. A hírhedt Fehér Könyv felvilágosít arról, hogy a „felszabadítók” országszerte 2929 becsületes kommunistát szabadítottak ki az ellenforradalmárok fogságából. Az ellenforradalmárok arra készültek, hogy november 6-án, a Vérmezőn rendezik meg elesett társaik látványos, közös temetését, ahol Mindszenty József mondott volna gyászbeszédet, majd utána nagyszabású akció keretében tömegesen kivégzik a foglyokat.
Berecz János, aki oly elmélyülten kutatta a vonatkozó dokumentumokat, nemcsak arról tájékoztatta olvasóit, hogy közel háromezer személyt tartottak őrizetben, hanem arról is, hogy „tízezer főről állítottak össze halállistákat”. Azt a hétezer szabadlábon lévő becsületes komcsit nyilván 4-e és 6-a között akarták összeszedni. Abban, hogy tömeggyilkosságra készültek, senkinek a legcsekélyebb kétsége sem lehetett, hiszen korábban is folyamatosan vérfürdőket rendeztek. „Október utolsó napjaiban valósággal elszabadult a pokol: a fehérterror gátlástalanul garázdálkodott” – írta az Ez történt című brosúra, amely a Népszabadság 1956-ról írott cikksorozatának gyűjteménye. Ebben olvashattuk az alábbi, egy német lapból vett idézetet is: „Attól az időponttól fogva, hogy Budapestet elhagyták a szovjet páncélosok, szörnyűséges tömegmészárlás, valóságos Szent Bertalan-éjszaka kezdődött.” (A nyugati lapok már akkoriban is tudtak orbitális baromságokat írni.) Viszont érdekes, hogy a nagy utcai vérengzések ellenére a kádárista történészeknek soha nem sikerült összeszámolniuk, hogy a lincseléseknek hány áldozatuk volt. Gosztonyi Péter Svájcban élt magyar kutató adatai szerint a „népítéleteknek” 26-an estek áldozatul országszerte, közülük tizenhárman Budapesten.
Tizenkettőt a Köztársaság téri pártház ostroma során lincseltek meg, így az összes többi, Budapest utcáin leölt és a tömeg által meggyalázott áldozat száma egyetlenegy volt. (Tóth Ferenc áv. százados, akit a Lenin körút és az Aradi utca sarkán gyilkoltak meg.) Ez nem mentség, de „szörnyűséges tömegmészárlásról” aligha lehetett szó.
1956. november 4-én nemcsak a szabadságharcot fojtották vérbe, a nép reményeit tiporták el, de megsemmisítették a társadalom igazságra való törekvését is. Miután a szabad rádió bevallotta, hogy „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, az emberek szerettek volna igaz szavakat hallani és igaz szavakat szólni. November 4-e mindenkire hazugságot kényszerített. Mert az egész Kádár-rendszer harmincnégy éven át 1956. november 4-re és annak hazugságaira épült. Hiába konszolidálódott a helyzet, hiába nőtt az életszínvonal, hiába lettünk a legvidámabb barakk, november 4-e hazugsága érintetlenül megmaradt. Október 23-a és november 4-e között az emberek többsége bizonytalan volt: hová álljon? A párt által képviselt hatalom vagy a forradalom mellé? Sokan döntöttek az előbbi mellett, mert elhitték, őket csak ez a rendszer tanította, támogatta, karolta fel, ragadta ki a szegénységből és az elmaradottságból. Már ez is hazugság volt, ám emellett szóltak a tapasztalataik. De november 4-e után nem lehettek többé kétségeik. Akik saját népük ellen idegen hatalom fegyveres erejét vetik be, azok hazaárulók. És azok a hazaárulók szívós és gátlástalan hazudozások árán elérték, hogy a társadalom tudomásul vette, övék a hatalom – de az igazság semmiképpen.
