Durran a pezsgő, sírva vigad a francia. A Charlie Hebdo címlapján egy férfi nyakalja a habzó italt, míg testéből szökőkútként spriccel a golyó ütötte lyukakon át a nedű. „Nekik fegyverük van, b ák meg, nekünk meg pezsgőnk!” – szól a felirat. A hecclap egyik rajzában arra is megkéri a kedves együtt érzőket, hogy ne imádkozzanak Párizsért, nem kell az a sok vallás, inkább szórakozzanak és igyanak!
Kérdés, mennyire hiteles ma ez a hisztérikus életigenlés, mennyire hihető ez a vidám pezsgőzés reszkető kézzel, amikor a mély istenhittel nem vádolható franciák közül is sokan imára kulcsolják a kezüket a mécsesek lángja fölött – már aki ki mer menni az utcára. Van, aki erőt próbál mutatni – furcsamód nem a terroristák ellen.
A gyűlölet, a bosszú csak erőt ad a terroristáknak, a tolerancia és az összefogás az, amitől félnek – olvasható a liberális médiában. Még olyan is akad, aki szerint az a legfontosabb, hogy a sajtó polkorrektebb nevet használjon az Iszlám Állam elnevezés helyett, amely sérti a többi muszlimot. Franciaország, a kontinens legvilágiasabb állama őskeresztényi jámborsággal botorkál be az arénába, népe pedig bárgyún nézi a közeledő oroszlánokat. Sokan erővel nyomják el félelmüket, mások indulataikat, nehogy megsértsék a vegetáriánus oroszlánokat, mert bizonyára azok alkotják a falka többségét. Csak tesztelni kell őket, odanyújtott kézzel, melyik harap.
Nehéz az önkontroll: bár a félelmüket vagánysággal leplezők agyát tompítja a szivárványköd, ösztöneik kétségbeesetten kongatják a vészharangot. Nem véletlen, hogy masszív vedeléssel támogatják azt az illúziót, hogy majd az évszázados demokrácia megszelídíti barbár szokásaikat, csak töretlenül ki kell tartani a humanizmus mellett. Hasonlóképpen gondolhatták az új-zélandi moriorik is, akik a maori törzsekből a pacifista Nunuku-whenua vezetésével kiválva háromszáz évig éltek az erőszakmentesség parancsai szerint. Utóbb a maoriknak eszükbe jutottak jámbor rokonaik, és egy kis felfegyverzett csoportjuk átkelt a Chatham-szigetekre. A moriori férfiakat sorra lemészárolták, asszonyaikat pedig a maori harcosokhoz kényszerítették. Néhány moriori ifjú ugyan ellenállt volna, de az idősebbek lefogták a kezüket, ragaszkodva Nunuku tanításaihoz. „A gyűlölet csak őket erősíti” – talán éppen ezt mondták, bátorító pálmabort szürcsölgetve, de ezt már sosem tudjuk meg, mert az utolsó moriori halálával nyolcvankét éve kihalt a törzs. Ami azért is kár, mert így nem találkozhattak a francia pacifistákkal, pedig bizonyára sok közös témájuk lenne. Koccinthatnának is, a morioriak pálmaborral, a franciák pezsgővel, de közös szelfikkel, színezett profilképekkel is küzdhetnének az újabb mészárlások ellen. Majd dacból ivással állhatnának ellen a terroristáknak, bízva abban, hogy ha elég részeg ember tántorog a francia utcákon, azok majd megrettennek a hedonista hadosztály bátorságától, és belátják, hogy a harcuk értelmetlen.
Ami a pezsgőt és a valódi bátorságot illeti, volt példa ezek találkozására, de az nem Párizsban történt. A legenda szerint 1849-ben Klapka Györgyöt, Komárom védőjét egy becsapódó osztrák ágyúgolyó „zavarta meg” a vacsorázásban. A tábornok erre pezsgőt hozatott, és azzal durrogtatott vissza a császáriaknak, hogy jelezze: a várbeliek nem félnek, és nem engednek a terrornak. Aztán katonáival kitört az erődből, és véres csatában Pozsonyig kergette az ostromlókat. Mentségére szóljon, hogy ő csak egy maradi nacionalista volt, akinek nem mondta el a média, hogyan kell európai módon harcolni.
