Az elmúlt hetekben, hónapokban az első szabadon választott demokratikus kormány megalakulásának és kezdeti küzdelmeinek huszonöt évvel ezelőtti eseményeit igyekeztünk felidézni, s nem szenteltünk kellő figyelmet egy másik fontos jubileumnak. November 4-én volt hetven éve, hogy Magyarországon megtartották az első szabad, demokratikus választásokat. A sors különös fintora és súlyos tehertétele egyben, hogy az első szabadon választott demokratikus kormány csak az első szabad és demokratikus választások után negyvenöt évvel alakult meg.
Megjegyzendő, hogy a szöveget kissé bonyolulttá tevő jelzők (szabad, demokratikus) együttes használata nem valami stiláris díszítőelem, hanem a történelmi szabatosságra való törekvés jele, hiszen szabad választások és szabadon választott kormányok korábban is voltak hazánkban, de ahol a választókorú népesség 6–35 százalékának van szavazati joga, ott demokráciáról nem beszélhetünk. Ugyanakkor az 1947–1985 közötti parlamenti választások formailag többé-kevésbé demokratikusak voltak, csak éppen szabadok nem. Az 1945-ös nemzetgyűlési választások jobbára megfeleltek mindkét kritériumnak, ám később a kormányt nem a választási eredmények alapján alakították meg, hanem az országot megszálló hatalom javaslatait követve.
1944. december 21-én Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés, s az másnap megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. A 230 tagú nemzetgyűlést nem igazán választották, inkább toborozták. A németektől megtisztított (felszabadult) területeken a Szovjetunióból hazatért kommunisták jelölték ki a képviselőket, az adott település lakóinak nem sok beleszólásuk volt. Végül is 71 kommunista, 38 szociáldemokrata, 16 parasztpárti és 19 szakszervezeti képviselővel erős baloldali többségű törvényhozást állítottak össze, de a kormányba fele-fele arányban kerültek be baloldali és polgári politikusok. (3 kommunista, 2 szociáldemokrata, 1 parasztpárti, míg a másik oldalon 2 kisgazda és 4 pártonkívüli.)
Az ideiglenes kormány elnöke, Dálnoki Miklós Béla pártonkívüli volt. Ezek az arányok az Ideiglenes Nemzetgyűlés és kormány hivatali ideje alatt mindvégig megmaradtak, bár a nemzetgyűlés létszáma 498 főre növekedett, a kormányt pedig többször is átalakították. Ahogy Nagy Ferenc kisgazda politikus, későbbi miniszterelnök jellemezte az időszak politikai viszonyait: mindenki tudta, hogy a kisgazdapárt az ország legerősebb pártja, a kisgazdák viszont elfogadták, hogy a hatalomból egyenlően részesedjék az összes párt, de remélték, a választások korrigálni fogják ezt a helyzetet.
A jaltai konferencián (1945. február 4–11.) a nagyhatalmak nyilatkozatot adtak ki, amelyben felszólították a volt csatlósokat, hogy ideiglenes vezetés helyett a lehető legrövidebb időn belül szabad választások útján alakítsanak demokratikus kormányokat. Egyidejűleg a három győztes fél (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió) kötelezettséget vállalt, hogy segíti a szabad választások megtartását. Nálunk a Kisgazdapárt hajlott volna rá, hogy sürgősen rendezzék meg a választásokat, de hamar belátták, amíg az országban folynak a harcok, addig türelemmel kell lenniük.
A kommunisták május 4-én a Központi Vezetőség ülésén tárgyaltak először a választásokról. A pár nappal korábban megtartott május 1-jei felvonulás sikerén felbuzdulva úgy vélték, a fővárosban megszerezhetnék a többséget, ám a vidéki hátrányuk leküzdéséhez még idő kell. Ezért javasolták a budapesti törvényhatósági választások mielőbbi megtartását, hogy a nemzetgyűlési választásokat majd az ott nyert tapasztalatok figyelembevételével tűzzék ki. A fővárosi megmérettetést a többi párt is jó tesztnek gondolta, meg is rendezték október 7-én, egy hónappal az országos választások előtt.
A legalapvetőbb helyreállítási munkák után, 1945 szeptemberében vitatták meg és fogadták el a választójogi törvényt. Ez általános, közvetlen, arányos és titkos választást biztosított minden 20. életévét betöltött magyar állampolgár számára. Megszüntettek minden vagyoni vagy műveltségi cenzust, nőket sújtó diszkriminatív szabályt. Kizárták viszont azokat, akik „népbírósági ítélet vagy eljárás hatálya alatt állnak, akik fasiszta magatartás miatt internálva vannak, akik a földreformrendelet értelmében hazaárulónak, háborús vagy népellenes bűnösnek minősülnek, akik a felosztott fasiszta egyesületek vezetői voltak, akik a német, hitlerista szervezetek tagjai vagy támogatói voltak, akikkel szemben valamelyik igazoló bizottság súlyos ítéletet hozott, valamint azt a csendőrt, aki igazolásnak nem vetette alá magát, vagy nem igazolták”.
Az országot 16 választókerületre osztották, és minden 12 ezer szavazat után járt egy mandátum. Nem határozták meg előre a mandátumok számát, hanem úgy kalkuláltak, hogy 80 százalékos választói részvétel esetén 400 képviselő lesz a parlamentben. Az Országos Nemzeti Bizottság 1945. szeptember 17-én bírálta el a választásokon indulni kívánó, újonnan alakult pártok kérelmét. A Magyar Radikális Párt indulását vita nélkül engedélyezték, elutasították viszont az Értelmiségi Osztály Ősi Demokrata Pártja és a Nemzeti Demokrata Párt beadványát. Demokrata Néppárt kettő is jelentkezett, közülük Barankovics István kérelmét fogadták el, gróf Pálffy József csoportja nem indulhatott. Végül Barankovics sem indult, önállóan csatlakozott a kisgazdákhoz.
A budapesti törvényhatósági választásokon az MKP és az SZDP közös listán, Dolgozók Egységfrontja néven indult, s meglepő vereséget szenvedett. A szavazatok 42,76 százalékát kapták, míg az FKGP a fővárosban is abszolút többséget szerzett (50,54%). Hamar megszűnt a baloldali közösködés, mert az eredmény legnagyobb tanulsága az volt, hogy a nemzetgyűlési választásokon külön kell indulniuk. Az MKP egész különleges területen bővítette választói bázisát: az internált „kisnyilasok” között kampányolt, hogy aki a kommunistákra szavaz, azt szabadlábra helyezik. Október 16-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének, Vorosilov marsallnak az ötlete volt, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai (akik az ideiglenes nemzetgyűlést alkották, a három nagy és a parasztpárt) közös listán induljanak – a Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt lett volna az összes ellenfelük –, és a mandátumok elosztásáról is előre döntsenek.
Vorosilovnak nehéz volt ellentmondani, ám a tárgyalások során a parasztpárt annyira ragaszkodott a mandátumok 10 százalékához, hogy lehetetlenné vált a megegyezés. Vorosilov beavatkozására is reagált a frissen kinevezett esztergomi érsek, Mindszenty József október 18-án kiadott választási körlevele, amely mindmáig felháborítja a baloldaliakat mint a demokratikus választások folyamatába való illetéktelen beavatkozás mintapéldája. A pásztorlevél inkriminált része így szól: „keresztény választó nem adhatja szavazatát olyan irányzatra, amely újabb elnyomást, újabb erőszakos uralmat, a természettörvények mellőzését felelőtlenül és sűrűn elköveti.” (Ezt a mondatot azóta is el kellene mondani minden választás előtt.)
A választást a kisgazdapárt nyerte a szavazatok 57,03 százalékával, az MKP és az SZDP együttesen is csak 34,46 százalékot kapott. Ám a szovjetek baráti tanácsát megfogadva a kisgazdák a tárcák felét, köztük a kulcsfontosságú belügyet és igazságügyet átengedték a kommunistáknak és a szociáldemokratáknak. Majd 1946. december 16-án tartóztatják le a Magyar Testvéri Közösség több tagját: a kisgazdapárt szétveréséhez vezető koncepciós eljárás első áldozatait.
