Nem szeretek egyedül lenni karácsonykor, de ezzel nem vagyok egyedül – ez a legkritikusabb időszak a depresszióra hajlamos, magányos emberek körében. Ilyenkor még erősebb a kontraszt a már-már kötelezően „boldog világ” és az egyéni kudarc között, nem véletlen hát, hogy ebben az időszakban megemelkedik az öngyilkosságok száma, és nagyüzem van a telefonos lelkisegély-szolgálatoknál is. Tavaly úgy alakult, hogy épp ebben az időszakban kellett elindulnom nagyon messzire, egy világot megrázó tragédia tízéves évfordulójára emlékező eseményre.
A szentestét megelőző nap késő délutánján szállt fel velem a gép, és valamiért tettünk egy nagyobb kört a kivilágított Budapest fölött. Hajlamos vagyok azt hinni, a pilóta ajándékozta meg így azokat, akiknek utazniuk kellett. Angyali perspektívából láthattuk hosszan a gyönyörű várost, és mindenki mosolyogni kezdett a gépen – még a business class feszült, örökké dolgozó utasainak a vonásai is megenyhültek. A következő állomás Bangkok volt – itthon éppen ajándékokat bontogattak szeretteik társaságában emberek, én egy szállodában vártam az álmot. Előtte hosszan kóboroltam a hektikus világváros utcáin, huszonpárfokos melegben furcsa volt a sok műhóval díszített plasztikfenyő. És persze szólt az elmaradhatatlan karácsonyi dallam a boltokból – a döntő többségében buddhista országban ez csak mélyebb tartalom nélküli kereskedelmi fogás, mint nálunk a Valentin-napi álhisztéria. A furcsa hangulatban azzal nyugtattam magam: a betlehemi kisded is utas volt egykoron.
Karácsony első napján még különösebb élményben volt részem. Egy olyan, radikális muzulmánnak nevezett régióba utaztam, ahova tíz éve még be sem engedték a magamfajta európait. Indonézia északi része, Aceh tartomány zárt katonai övezetnek számított, amikor jött a százezreket elpusztító földrengés és cunami. A nagy baj katarzist hozott a régiónak: a szeparatista erők és a kormány kiegyeztek, és a békének köszönhetően az élet tíz év alatt gyökeresen megváltozott. Újjáépítették a romba dőlt várost (a lakosság fele elpusztult a tragédiában!), amely immár külön engedély nélkül is látogatható az idegennek.
Érdekes volt látni Banda Aceh kis repülőterén azt, ami néhány éve még főbenjáró bűnnek számított volna: egy trópusi fa alá hatalmas, masnikkal átkötött csomagokat raktak, mintha oda is ajándékot hozott volna a Jézuska. A fejkendős muzulmán asszonyok pedig gyöngyöző kacagással fotózgatták mobiltelefonjaikkal a hatalmas dobozok előtt pózoló gyerekeiket.
A tízéves évfordulón egyébként roppant szimpatikus módon szerényen, de méltósággal emlékeztek a tragédiára. A város központjában lévő nagymecset imámja azt mondta: „A szökőár megtanított nekünk egy értékes leckét, éspedig azt, hogy le kell zárnunk a harminc éve zajló konfliktusainkat.” Valahogy ezt kellene mindenütt megtanulni: ha az, ami a másiknak fontos, nem ellenem van, akkor engem sem sérthet. Politikai korrektségből, félreértett toleranciából nem kell lemondani a hitünkről és gyökereinkről – ha nem tartjuk meg a karácsonyt, attól nemhogy jobb nem lesz a világ, de mindannyian kevesebbek leszünk.
A cunami áldozatain ötvenhárom ország próbált segíteni. A város egyik parkjában mindegyik országnak a saját nyelvén köszönték meg a feléjük nyújtott kezet. Kis, csónakorr formájú emlékművek sorakoznak, és az egyiken azt találjuk magyarul: Köszönjük Neked, és Békét!
Ennél szebb karácsonyi üzenetben ritkán volt részem.
