Kétségtelen, hogy a pápai megnyilatkozások ellenére sok keresztény ember bizonytalan, amit nem csak bizonyos püspökök és az alsópapság egy részének a szentatyáéval ellentétes szavai váltanak ki; a borzalmas párizsi merényletsorozat legalább annyira hatással volt a hazai és az európai közvéleményre. Felesleges lenne hallgatni a bennünk élő aggodalomról: elismerjük ugyan a pápai intelmek evangéliumi igazságát, mégis tartunk az iszlámtól, az iszlám bizonyos köreinek szélsőséges hangadóitól, akik nyíltan, s nagy hangon szónokolnak az európai zsidó-keresztény gyökerű kultúra elpusztításáról. Sőt nemcsak szónokolnak, de tettekkel bizonyítják szándékuk komolyságát. Tegyük hozzá: aggodalmunk nem független európai létünk dekadenciájától, s a muszlim világ ezzel éppen ellentétes fiatalos dinamizmusától.
Történelmi párhuzamok jutnak eszünkbe: Tárik ibn-Zijád arab vezér 711-es gibraltári átkelése a Pireneusi-félszigetre, miután a Rásidún kalifák szolgálatában álló elődei elfoglalták Szíriát és Egyiptomot, s Bizáncig jutottak. Tárik megjelenve Délnyugat-Európában, egy esztendő alatt végzett a vizigótok királyságával, s Gallia alávetését is csupán Martell Károly seregei tudták megakadályozni a Poitiers-nál 732-ben kicsikart győzelemmel. Hogy szinte ugyanannak az ideológiai mákonynak a hatása alatt több mint ezer esztendő után nem jelentéktelen számú fegyveres alakulat hasonlóra készül, bár ijesztő tény, önmagában nézve, az erős, a közös atlanti hadaktól oltalmazott Európa számára még nem életveszélyes. De azzá lehet talán a közel milliós, iszlám vallású, bizonyos vélemények szerint könnyen fanatizálható nincstelen és elkeseredett menekült megjelenésétől.
Nem felejthetjük el az egészen kézenfekvő tényt sem, hogy a történelem mégiscsak vándorlások, népcserék, népkeveredések sorozata; az útra kelő csoportokat a túlnépesedés, a kedvezőtlen természeti, gazdasági változások, a háborúk kényszerítik mozgásra, amelyet ritkán ideológiai motívumok is kiegészíthetnek. A jelenlegi Európa, ha pusztán a történelmi analógiákat vizsgáljuk, nehéz helyzetben van. Azt, hogy kétségeinkkel, belső vívódásunkkal nem állunk egyedül, jól mutatja a kérdéssel kapcsolatos rendkívül finom visszatáncolás, amely a német kancellár, Angela Merkel megnyilvánulásaiban az utóbbi időben tapasztalható.
