Szíriusz, Procyon, Pollux – próbálom megolvasni a csillagokat az égbolton, ahogy kisgyermekkoromban, téli estéken nagyapám tanította. A ködöt az imént néhány percre elfújta a jeges decemberi szél. A dermesztő hidegben feltűnik a Sarkcsillag pislákoló fénye. Megrendítő érzés. Akárhányszor nézek farkasszemet a százezer fényévnyi távolságban halványan vibráló apró pontokkal, a végtelen mindig ugyanúgy érint meg. Több évezredes emberi tapasztalat sűrűsödik össze a pillanatban.
Hasonló elfogódottsággal szemlélhették a napkeleti bölcsek is a mennyboltot, s vették észre a betlehemi csillagot, amely a Messiás jászolához vezette őket. Néhány nappal később Heródes, a negyedes fejedelem, trónját, hatalmát féltve a Szabadítótól minden újszülöttet kardélre hányatott. Üldöztetve, a hadra kelt idő robogó fegyverzajában menekült el a szent család Egyiptomba, hogy onnan évek múlva, a vész elültével térhessen csak haza.
Úgy tűnik, hadra kelt az idő napjainkban is, ha fegyverzaját csupán morajlásnak véljük is egyelőre. Családok, magányossá vált emberek százezrei kelnek útra a világ szerencsétlenebb feléből Európába. Akár Mária, József és a kis Jézus, földönfutóként, üldözöttként jönnek hozzánk. Mit tehetünk mi, Krisztus kései hűtlen-hűséges tanítványai, látván az emberi szenvedést, az egyre növekvő kétségbeesést? „Idegen voltam, és befogadtatok” – jut eszébe annak, aki valaha is forgatta a Bibliát, hallotta az evangéliumot. „Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” Végül a tanulság: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” S aki korunk autentikus keresztény üzenetére kíváncsi, vegye elő Ferenc pápa legutóbbi nyilatkozatát. „A migránsok és a menekültek kérdőre vonnak minket. A válasz az irgalmasság Evangéliuma” – üzente a szentatya a vatikáni rádió beszámolója szerint a január 17-i migránsok és menekültek világnapjára. A katolikus egyházfő reméli, hogy az irgalmasság evangéliuma felrázza lelkiismeretünket. Ferenc arra is figyelmeztet, hogy a másik ember befogadása Isten személyes befogadása, azt kéri ugyanakkor, hogy a bevándorlók is tartsák tiszteletben és ismerjék el a befogadó ország anyagi és spirituális örökségét, törvényeit.
Kétségtelen, hogy a pápai megnyilatkozások ellenére sok keresztény ember bizonytalan, amit nem csak bizonyos püspökök és az alsópapság egy részének a szentatyáéval ellentétes szavai váltanak ki; a borzalmas párizsi merényletsorozat legalább annyira hatással volt a hazai és az európai közvéleményre. Felesleges lenne hallgatni a bennünk élő aggodalomról: elismerjük ugyan a pápai intelmek evangéliumi igazságát, mégis tartunk az iszlámtól, az iszlám bizonyos köreinek szélsőséges hangadóitól, akik nyíltan, s nagy hangon szónokolnak az európai zsidó-keresztény gyökerű kultúra elpusztításáról. Sőt nemcsak szónokolnak, de tettekkel bizonyítják szándékuk komolyságát. Tegyük hozzá: aggodalmunk nem független európai létünk dekadenciájától, s a muszlim világ ezzel éppen ellentétes fiatalos dinamizmusától.
Történelmi párhuzamok jutnak eszünkbe: Tárik ibn-Zijád arab vezér 711-es gibraltári átkelése a Pireneusi-félszigetre, miután a Rásidún kalifák szolgálatában álló elődei elfoglalták Szíriát és Egyiptomot, s Bizáncig jutottak. Tárik megjelenve Délnyugat-Európában, egy esztendő alatt végzett a vizigótok királyságával, s Gallia alávetését is csupán Martell Károly seregei tudták megakadályozni a Poitiers-nál 732-ben kicsikart győzelemmel. Hogy szinte ugyanannak az ideológiai mákonynak a hatása alatt több mint ezer esztendő után nem jelentéktelen számú fegyveres alakulat hasonlóra készül, bár ijesztő tény, önmagában nézve, az erős, a közös atlanti hadaktól oltalmazott Európa számára még nem életveszélyes. De azzá lehet talán a közel milliós, iszlám vallású, bizonyos vélemények szerint könnyen fanatizálható nincstelen és elkeseredett menekült megjelenésétől.
Nem felejthetjük el az egészen kézenfekvő tényt sem, hogy a történelem mégiscsak vándorlások, népcserék, népkeveredések sorozata; az útra kelő csoportokat a túlnépesedés, a kedvezőtlen természeti, gazdasági változások, a háborúk kényszerítik mozgásra, amelyet ritkán ideológiai motívumok is kiegészíthetnek. A jelenlegi Európa, ha pusztán a történelmi analógiákat vizsgáljuk, nehéz helyzetben van. Azt, hogy kétségeinkkel, belső vívódásunkkal nem állunk egyedül, jól mutatja a kérdéssel kapcsolatos rendkívül finom visszatáncolás, amely a német kancellár, Angela Merkel megnyilvánulásaiban az utóbbi időben tapasztalható.
Keresztény embernek ebben a helyzetben sem szabad viszont figyelmen kívül hagynia az evangélium üzenetét, s Jézus ígéretét sem: a kereszténység, állítsa bármilyen megpróbáltatás elé a gondviselés, fennmarad az idők beteljesedéséig, amikor a tanítás szerint a csillagoknál is távolabb megnyílik az égbolt, s megjelenik a most született üdvözítő, a feltámadt Krisztus.
