Az összeesküvés-elméletek elkényelmesítik a gondolkodást

A világgazdaság folyamatai meglehetősen összetettek.

Nemzeti érzelmű körökbe járok, többnyire ilyen emberekkel érintkezem. De nehezen viselem, hogy amikor bonyolult kérdésekről esik szó, a bennfentességet sejtető, bizalmaskodó utalásokat hallok: hát igen, a 300 család, a háttérhatalom, a nemzetközi pénztőke, a szabadkőművesek, a zsidók

A 2008–2009-ben kitört pénzügyi-világgazdasági válságról is sokan azt feltételezték, hogy az a nagy bankok által kreált szándékolt válság volt, amelynek során az amerikaiak elvesztették megtakarításaik felét-harmadát, a bankok viszont tovább gyarapodtak. A bankok gátlástalan pénzéhségét nem akarom szépíteni, és azt sem, hogy szinte semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy növelhessék profitjukat. Amit nem fogadok el: hogy tevékenységüket egy szűk csoport irányítaná, s akár akaratuk ellenére is végre kellene hajtaniuk az onnan érkező utasításokat. Egyik szakterületem a világgazdaság, s történetesen elég jól ismerem a válság kirobbanásának hátterét és mozgatóit.

Azt megelőzően az évek során hatalmas pénzügyi buborékok keletkeztek: az emberek tömegesen vásárolták a jó befektetésnek ígérkező értékpapírokat, kötvényeket, részvényeket, majd vettek fel házukra jelzáloghitelt. A nagy kereslet miatt ezek ára egyre emelkedett, s így tulajdonosaik abban az illúzióban éltek, hogy egyre gazdagabbak lesznek. E buborékok nagysága minden elképzelhető mértéket meghaladt. Miközben 2007-ben a világon megtermelt összes termék és szolgáltatás (az összes GDP) 54,3 ezer milliárd dollár volt, csupán a New York-i tőzsdén jegyzett vállalatok értéke 25 ezer milliárd dollárt tett ki, a pénzügyi származékos ügyletek (derivatívák) világforgalma pedig majdnem elérte a 600 ezer milliárdot. Amikor azonban az addig jól jövedelmező értékpapír – vagy adott esetben az ingatlan – ára csökkenni kezd, a buborék kipukkan, a képzelt gazdaság elillan. Ezt tájékozottság híján vélhetjük felülről vezérelt, irányított folyamatnak is, de valójában – a pénzintézetek nyerészkedési szándékán túl – határozott gazdaságpolitikai nézetek és viták állnak mögöttük.

A válságot megelőző időszak pénzügypolitikájának meghatározó figurája Alan Greenspan volt, aki közel két évtizeden keresztül állt az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed élén. Fő törekvése az volt, hogy fenntartsa a kereslet magas szintjét, ezért a buborékok képződése egyáltalán nem volt ellenére. Felfogása szerint a buborékok a sikeres, sőt a sikertől túláradó gazdaságokban keletkeznek, a bőség megnyilvánulásai. „A buborék annak köszönhető, hogy az emberi természet rendkívüli nyerészkedési lehetőséget lát az adott területen” – írta. Még a kilencvenes évek végén, Clinton elnöksége idején Laura Unger, az amerikai tőzsdefelügyelet elnöke elkezdett aggódni a pénzügyi derivatívák piacának robbanásszerű növekedése láttán, és szabályozóintézkedések bevezetését tervezte. Ekkor azonban felkereste őt hivatalában Greenspan Robert Rubin akkori pénzügyminiszter és Larry Summers pénzügyminiszter-helyettes társaságában, és lebeszélték róla, hogy korlátozza a pénzügyi derivatívák terjedését. 2003-ban az amerikai szenátus kezdett aggodalmaskodni ugyanezen fejlemények miatt – Greenspan szenátusi meghallgatásán őket is lebeszélte arról, hogy a derivatívák kereskedelmét szabályozzák.

Greenspan, Rubin és Summers nem valamilyen titkos társaság igényeit szolgálták ki. Meggyőződésük szerint a buborékok keletkezése jót tett az egész amerikai gazdaságnak. Aki csak egy kicsinyke közgazdaságtant is tanult, az tudja, hogy a kapitalizmus fő problémája a bőség és az elégtelen kereslet, míg a szocializmusé a szűkösség és az elégtelen kínálat. Annak idején Jánossy Ferenc, a hetvenes évek neves közgazdásza ezt szemléletes példával ábrázolta: képzeljük el, hogy egy kútból feltartóztathatatlanul tör elő a víz (ez a kapitalizmus termelési oldala), és az a fő probléma, hogy nincs elég edény, amiben azt fel lehetne fogni (ez az elégtelen kereslet).

És mi lett a nóta vége? – kérdezheti a kedves olvasó. A buborékok kipukkantak, és a második világháború óta nem látott súlyos pénzügyi és gazdasági világválság következett be. E pénzügypolitika irányítói azonban úgy érvelnek, hogy a pénzbőségre építő gazdaságpolitika olyan hosszú és sikeres fellendülést hozott, amely összességében – a válság idején történt visszaesést is beleszámítva – pozitív időszak volt.

E hosszas és részletes fejtegetést azért adtam elő, hogy érzékeltessem: a gazdaság- és pénzpolitika konkrét vezető szereplői irányították a folyamatokat, és szó sincs arról, hogy valakinek vagy valamilyen csoportnak a bábjai lettek volna. A döntések egyéni vélemények, meggyőződések és törvényhozási viták eredményeként születtek. Nem akarom megkerülni a „titkos társaságok” ügyét (mint amilyen a Trilaterális Bizottság vagy a Bilderberg-csoport). Ezek működnek, és az ott folyó egyeztetések nyilvánvalóan hatással vannak tagjaikra. De nem hoznak az egyes országokra vonatkozó döntéseket. Közülük a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankját (NFB) ismerem jobban. Ez a világ 55 nagy jegybanki vezetőjének exkluzív konzultációs szervezete, az állami pénzügyek egyfajta Vatikánja. Itt 2006-ig természetesen Greenspan vitte a prímet, ő volt a szupersztár, az élő legenda, döntései megfellebbezhetetlenek voltak. De az NFB maga nem hoz döntéseket, a véleménykoordinálás ozmózisszerűen történik, azaz a nézetek hatnak egymásra.

Manapság a migrációs hullám kapcsán keletkeznek összeesküvés-elméletek. Nem zárható ki – sőt nagyon is valószínű –, hogy az áradatot a gazdag arab országok pénzelik, és távolabbi céljuk „Eurábia” megteremtése. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Amerika azért pártfogolja ennyire a migránsok befogadását, hogy ezzel is gyengítse gazdasági versenytársát. Azt a feltételezést azonban, hogy Angela Merkelt valamifajta páholyok tagjai kényszerítik rá, hogy menekültek és bevándorlók százezreit hívja be Németországba, annyira valótlan fantazmagóriának gondolom, hogy még azt a fáradtságot sem veszem magamnak, hogy megnézzem a Wikipédián, léteznek-e ma még szabadkőműves páholyok.

Németország – sajnos, hazánkkal együtt – Európa egyik leggyorsabban elöregedő országa. Ma még 50 milliós munkaereje az előrejelzések szerint 2030-ra közel a negyedével fog csökkenni: az iparból és szolgáltatásokból tízmillió munkás, az államigazgatásból pedig egymillió magasan képzett hivatalnok fog hiányozni. Ez számtalan gondot okoz majd: lesz-e elég befizetés a nyugdíjalapokba, ki fogja működtetni a kiépített termelőkapacitásokat, miből fogják fenntartani egyes elnéptelenedő vidékeken az egészségügyi, oktatási, közlekedési infrastruktúrát, amelyek működése a megfelelő népességszám függvénye stb. Ma pedig 600-650 ezer ember hiányzik a német gazdaságból. Amikor a német kancellár arra az elhatározásra jutott, hogy országa korlátlanul beengedi a menekülteket, bizonyára ezek a borús kilátások motiválták. És az is joggal feltételezhető, hogy úgy gondolta, ezzel a fantasztikus emberbaráti gesztussal a náci múlt szégyenfoltját is sikerül elhalványítani. Szerintem ez éppen elég magyarázat arra, amit tett (bár azt magam is őrültségnek tartom).

Ugyanakkor a helyzet tragikomikuma, hogy a társadalom elöregedéséből származó gondok a migránsok beengedése nélkül is megoldhatók lennének. Sokan felvetették már, hogy az EU déli országaiból át lehetne irányítani a munkanélkülieket Németországba. Magam e rovatban szeptemberben egy olyan számítást idéztem fel, miszerint ha a németek a nyugdíjkorhatárt két évvel megemelnék, a fiataloknak a felsőfokú oktatásban eltöltött, indokolatlanul hosszúra nyúlt éveit pedig kettővel lecsökkentenék, a német munkaerőhiány megoldható lenne. Továbbá az automatizáció és az informatika egy-két évtized múltán tömegesen teszi majd feleslegessé még a mai munkaerőt is. A magyarázatot mégsem a páholyok környékén keresem; szerintem Németország múltjának tisztára mosása felülírta az egyéb megfontolásokat, az informatika munkahelyeket megszüntető hatásáig pedig még várni kell.

Sigmund Freud a viccről írt fejtegetéseiben a lejátszódó lelki folyamatot így magyarázza: a vicc egy adott helyzet kezdetét és végpontját jeleníti meg, anélkül hogy részletezné az oda vezető utat. Ha a vicc hallgatója kellő intuícióval és találékonysággal erre rájön, akkor felszabadul az az energia, amely a részletes megértéshez szükségeltetett volna. A megspórolt energia pedig nevetés formájában tör ki belőlünk. Ha bonyolult társadalmi-gazdasági folyamatok okainak lusták vagyunk utánajárni, akkor energiát takarítunk meg. Ennek eredményeként jön létre az összeesküvés-elmélet, amely az esetek többségében egy vicc.

A szerző közgazdász, társadalomkutató