Újra meg kell tanulnunk a sorok között olvasni a hírekben. Vegyünk egy példát: a merényletek után Franciaország az ENSZ-hez fordult a terror elleni háború legitimációjáért, és az Európai Unióhoz katonai segítségért. Ebben a hírben leginkább az érdekes, hogy kihez nem fordult Franciaország: Amerikához és a NATO-hoz; de közvetve azt is leleplezi, hogy eddig ENSZ-felhatalmazás nélkül háborúzott a nyugati koalíció a Közel-Keleten. Az oroszok számára szintén fontos volt a nemzetközi jogi felhatalmazás, de ők arra hivatkoztak, hogy a máig törvényes szír kormány kért tőlük katonai segítséget. Most a franciáknak hirtelen ugyanúgy fontos lett a nemzetközi jogi legitimáció, ahogy az oroszoknak, akikhez a közel-keleti rendezést illetően diplomáciai és katonai téren is közeledtek, megtörve a nyugati koalíció tabuját, hogy Aszad rezsimjét (a sorok között olvasni tudónak: az orosz–iráni befolyást) fel kell számolni Szíriában. Franciaország egy formálódó új terrorellenes koalíció szervezőjeként lépett fel, és azzal, hogy nem akartak ENSZ-felhatalmazás nélkül beavatkozni, lényegében a korábbi orosz irányvonalat követik.
Drámai fordulat érzékelhető az európai erőviszonyok alakulásában, ennek kulcsa pedig a francia NATO-tagság meglehetősen kényes kérdése. 2007-ben, Nicolas Sarkozy elnöksége alatt tért vissza a francia hadsereg a NATO által integrált vezényleti rendszerébe, amelyből 1966-ban De Gaulle idején kiléptek. Aki pedig bizalmatlansági indítványt nyújtott be ez ellen, nem más, mint Francois Hollande, a jelenlegi elnök! A párizsi merényletek után egyébként pontosan azért jöhetett „logikusan” Bamako a terrorhírfolyamban, mert Hollande két éve csapatokat küldött Maliba, amivel hosszú idő után újra azt demonstrálta, hogy országa katonailag is nagyhatalomként lép fel a világban. Mindezek alapján nem lenne meglepő, ha Hollande újra kilépne a NATO integrált vezényleti rendszeréből, ez viszont a jelenlegi helyzetben a szervezet súlyosabb válságához vezethetne, mint De Gaulle kilépése idején.
Gondoljunk csak bele: miért mondják egyes elemzők, hogy az unió fő hadereje valójában a francia hadsereg? Mert ők képviselik legmarkánsabban Európa kontinentális (és Amerikától független) stratégiai érdekeit. A britek eredendően nem kontinentális, hanem tengeri nagyhatalomként lépnek fel, így geopolitikailag elválaszthatatlannak tűnnek Amerikától és az atlantizmustól, Németország pedig katonailag nem jelentős tényező. Éppen ezért eléggé illuzórikus, amikor Európa vezetőjeként emlegetik Merkelt, hiszen az ilyen krízishelyzetekben hamar kiderül, atomfegyver és komoly haderő nélkül mindez mennyit ér. Régi geopolitikai illúzió áldozataivá válunk ismét, mert Németország csak a mi térségünkből nézve látszik nagyhatalomnak, a világban sosem vált azzá, és a mostani események azt jelzik, hogy belátható időn belül nem is fog. Katonai nagyhatalmi státus híján (amit energetikai függőségük csak tovább súlyosbít) a német politika arra kényszerül, hogy olyan szövetségesek révén érvényesítse globális érdekeit, akik erre képesek. Ezek pedig leginkább Franciaország és Oroszország. Annál is inkább, mert Putyin anyanyelvi szinten beszél németül, és pétervári patriótaként leginkább Nagy Péter cár nyugatos politikáját folytatja – bár ez mintha rendre elkerülné a nyugati elemzők figyelmét.
Mivel a Nyugat láthatóan nem érti, vagy nem akarja megérteni Putyin fő törekvéseit és az orosz geopolitika eredendően kontinentalista jellegét, képtelen azt saját javára fordítani vagy felhasználni érdekei érvényesítése során. Pedig öncélúan ideologikus szembeállítás, hogy mindenkinek Amerika és Oroszország között kell választania: az egyre inkább többpólusúvá váló világban ez téves diagnózis, amely eleve lehetetlenné teszi pragmatikus megoldások keresését (mert a reálpolitika ösztönzése helyett hidegháborús ideológiai beidegződéseket hív elő). Amerika önszántából nem adja fel az atlanti hegemóniát, annak ellenére sem, hogy számára a geostratégiai prioritás ma már csendes-óceáni hegemóniájának megőrzése Kínával szemben. Ezért nem fogadja el a putyini-eurázsiai geopolitika törekvését, hogy egyetlen nagy szövetségi rendszer jöjjön létre az oroszok bevonásával. Ez esetben viszont bekövetkezhet, hogy az európai kontinentalizmusnak szakítania kell az atlantizmussal, ami ezáltal amerikai–brit szövetségre redukálódik. Így a jövőben Európa semleges pozíciót foglalhatna el az amerikai–orosz szembenállásban, illetve éppúgy nyitottá válhatna az eurázsiai együttműködésre gazdaságilag, sőt katonailag is, mint az amerikai– brit táborral való együttműködésre.
Európa sokkal erősebb gazdasági, mint katonai hatalomként, ezért elemi érdeke a béke megőrzése és a lehető legjobb viszony fenntartása a külvilággal. Ez ma akkor lenne lehetséges, ha nem Amerika csatlósaként viselkednénk, hanem önálló tényezőként. Ha Amerika háborús világuralmát megtörve Európa békés gazdasági hegemóniát tudna teremteni, azzal visszaszerezhetné a világban korábbi vezető szerepét is. Ez elsősorban politikai akarat kérdése lenne, ráadásul ha az unióban népszavazást írnának ki ebben a kérdésben, nagy valószínűséggel még a terrorral manipulált választók nagy többsége is inkább arra szavazna, hogy Európa a békét válassza, és ne a háborút. Tehát még demokratikus felhatalmazás is lehetne hozzá, ha a jelenlegi kormányok nem akadályoznák meg, hogy választóik nagy többségének akarata érvényesüljön (és hogy egyáltalán egy ilyen népszavazás gondolata felmerüljön az unió bármelyik tagországában).
A visegrádi országok történelme egyértelművé teszi, hogy számunkra is csak a kontinentalizmus jelenthetné a béke és a biztonság garanciáját, mert különben csak a világháborúk ismert geopolitikai forgatókönyvének megismétlődésére számíthatunk. Mivel mi voltunk és vagyunk Nyugat és Kelet minden nagy háborújának a fő ütközőzónája, legelemibb érdekünk, hogy azok kiegyezzenek egymással, és ne rajtunk keresztül háborúzzanak, amire ma a szomszédos Ukrajna sorsa az intő példa. Az atlantizmus eddig sem védett meg ettől, és ezután sem fog. Meg kellene érteni végre, hogy Európa kiegyezése az oroszokkal egyik fél számára sem behódolást, hanem mindkét felet erősítő békés együttműködést jelentene. Ebben persze ma legkevésbé az amerikai és a brit politika érdekelt.
Egyedül Európa egységes és határozott fellépése pacifikálhatná a Közel-Keletet és Ukrajnát, mégpedig azon az úton, amelyen a francia diplomácia már elindult, és amiben a németek egyelőre támogatják: az Oroszországgal való kiegyezés révén. Ebben döntő kérdés lenne a brit álláspont megváltoztatása, de egyelőre azt látjuk, hogy a brit közvélemény ma gyorsabban távolodik az uniótól, mint valaha. Pedig Amerika biztosan nem engedhetné meg magának azt a luxust, hogy legfontosabb atlanti szövetségesei szembeforduljanak vele agresszív közel-keleti politikája miatt, miközben minden erejével a csendes-óceáni térségre koncentrál, és még így sem elég meggyőző a pozíciója Kína, illetve Ázsia előretörésével szemben. Ha Európa egységes lenne, és az atlanti szövetség felbomlása lenne a tét, Amerikának fel kellene adnia az eddigi expanzív közel-keleti politikáját. Akkor, és csakis akkor Amerika hirtelen valóban érdekeltté válna a mielőbbi békés rendezésben. Mindez ma leginkább csak Európa elemi érdeke, nem utolsósorban azért, mert az elhúzódó konfliktus a migránsválsággal és a terrorháborúval Európa számára már közvetlen fenyegetést jelent – amit ma sajnos legkevésbé a britek éreznek. Mindebből az következik, hogy elegendő lenne a brit álláspont megváltoztatásának kikényszerítése, hogy a harmadik világháború eszkalációja helyett végre sikerüljön ésszerű, békés megoldást találni. Ehhez az Európai Unióban véget kellene vetni annak a francia–brit nagyhatalmi érdekellentétnek, amely már korábban is képtelen volt megakadályozni a második világháborút, és most kísértetiesen megismétlődni látszik.
A fő geopolitikai probléma tehát az, hogy az atlanti szövetség alapja a megbonthatatlannak tűnő brit–amerikai geostratégiai egység, míg az Európai Unió alapja köztudomásúlag a francia–német megbékélés volt, illetve pontosabban ennek geopolitikai alapja: az a Párizs–Berlin kontinentális hatalmi tengely, melynek meghosszabbításában évszázadok óta Moszkva található. Az Európai Unió lehetne a döntő esély és a megfelelő politikai platform egy újfajta kontinentális stratégia kialakítására, amely tartósan garantálhatná Európa biztonságát, és amely nélkül leginkább arra lehet csak történelmi garanciánk, hogy ugyanazok a geopolitikai okok harmadszor is ugyanúgy világháborúhoz vezetnek Európában.
A szerző filozófus
