Éppen a december 5-i népszavazást megelőző kampány finisében jártam budapesti gyakorlaton egy nagyváradi sajtóiskola végzőseként. A közhangulatot csak egy naiv, lelkes pályakezdő nem észlelhette. Még akkor sem kapcsoltam, amikor a Magyar Rádió egyik adminisztrátora szó szerint kizavart a megbeszélt találkozónkról. Egy kereskedelmi rádióban pedig elsötétültek az addig kedves arcok, amikor kérdésükre – és legnagyobb megrökönyödésükre – közöltem: persze hogy örülnék, ha magyar állampolgár lehetnék. Egy másik rádióban élőben hallhattam az egyik szabad demokrata politikus hangulatkeltését. Senki sem látta rajtam, mennyire fáj minden egyes szava. Később egy barátom lakásán már a jól ismert tartalmú, huszonhárommilliós fenyegetést megfogalmazó kiáltványt vettük ki a postaládából.
Éppen ezért számomra december 5. már semmiféle meglepetéssel nem szolgált. A határon túli nemzetrészek lelkében azonban valami látványosan összetört. Valami, ami hitet, reményt, szeretetet jelentett a nem kevés megaláztatást magában foglaló kisebbségi sorsban. Azt az elfogult szeretetet, szubjektív figyelmet, amellyel csak a szívünknek kedves rokonra, testvérre, szülőre tudunk nézni. Az emberek összezavarodtak. Valami haraggal vegyes gyász volt ez. Egyszerre tartalmazott csalódottságot, felháborodást, fájdalmat és nagy-nagy ürességet. Az „akkor most mi lesz?!” kérdése látványosan kiült az arcokra, és befészkelte magát a lelkekbe. Amire csak a másnap adhatott valamiféle enyhülést. A mindennapi munka és a dolgok folyamatos végzése. A szürke hétköznapokba menekülés.
Mintha csak a két Sándor, a püspök és a költő, Makkai és Reményik a „hogyan tovább”-ot firtató vitája éledt volna újra, a kisebbségi sors kezdeti időszakából. Újra kimondatott a „nem lehet!”, majd a zavarodottság csöndjét követő eszmélés után érkezett rá a válasz is: „lehet, mert kell!” Mert december 6-án is fel kellett kelni. El kellett menni dolgozni, iskolába, vásárolni, főzni, enni. Élni. Tovább. Mert „nem lehettel” nem lehet élni, mindegy, hogy honnan jön a nem, Bukarest vagy Budapest irányából. Menni kell tovább. A traumatizált nemzetrészek élték tovább ismerős mindennapjaikat. Talán kevesebb derűvel, reménnyel és hittel. Homályosabb jövőképpel. De élték. És ez a lényeg. A kisebbségi sors edzetté tesz. Túlélővé.
Vannak, akik még ma is haragszanak, és vannak, akik már rég megbocsátottak. Egy anyára persze lehet haragudni, de szabad, sőt kell is békülni. Ez családi érdek. Mi több: nemzeti.
A szerző református lelkész, újságíró
