Szokás keseregni azon, hogy a magyarokból hiányzik az igazi polgári aktivizmus. Hogy nagy eszmei sérelmek sosem, csak elvett filléreink visszakövetelése visz minket az utcára. Hogy a háromszáz forintos vizitdíj vagy a netadó miatt öklünket rázva félelmetes tömegbe verődünk, de fát lehet hasogatni a hátunkon, ha a jogainkról van szó Közeleg az évfordulója annak a napnak, amikor a szavazópolgárok kétharmada még arra se vette a fáradságot, hogy a népszavazáson egy iksszel álljon ki határon kívül rekedt honfitársainkért.
Ha viszont őket, a határon túli magyarokat nézzük, már árnyaltabb képet kapunk a nemzetről. Sokáig a hagyományosan legkeményebbnek tekintett székelyek vitték a prímet: a ceausescui állam kőkemény terrorja nem törte meg, utána az „elnyomás kicsiny körei” nem csüggesztették el őket. Vívják zászlóháborújukat a kőkobakú román prefektussal, harcolnak a marosvásárhelyi egyetemért, a Székely Mikó Kollégiumért, az elvett egyházi földekért, a kétnyelvű táblákért. Ha kell, zászlókkal, ha kell, fáklyákkal jelölik ki újra és újra földjük határait, és szembeszállnak azokkal, akik „úgynevezett Székelyföldről” beszélnek.
Igen: egészen addig senki sem foglalkozott a Heineken Ciuc söre és az Igazi Csíki Sör közötti jogvitával, amíg a holland multi román helytartója el nem követte azt a hibát, hogy identitásukban sértette meg a székelyeket. Így a harc már nemcsak az – egyébként részben szintén holland tulajdonú – Csíki Sörmanufaktúra harca volt, hanem nemzeti küzdelemmé magasztosult, a Heineken elleni bojkotthoz pedig a világ minden tájáról csatlakoztak a magyarok. A multi, bár keresetét továbbra is fenntartotta a kis céggel szemben, két napon belül rájött, hogy jobban jár, ha inkább bocsánatot kér a székelyektől – magyarul.
De megmozdult végre a Felvidék is: a sokak által beletörődőnek gondolt szlovákiai magyarok is kezdik hallatni a hangjukat. A Via Nova vagy a Kétnyelvű Dél-Szlovákia fiatal aktivistái magasra emelték a magyar nyelv zászlaját, és fáradságos munkával elkezdték felszámolni a közönyt, amely többet ártott a felvidéki magyarságnak, mint bármilyen kitelepítés, elnyomás vagy jogfosztás. Friss vér áramlott a fásult közösségbe, amely ma már ébredezik tetszhalott állapotából.
Ennek láthattuk nyilvánvaló jeleit a napokban Somorján. A magyar többségű településen ugyanis a Deichmann cipőbolt helyi kiskirálya elbocsátott egy dolgozót, aki anyanyelvükön köszöntötte az üzletbe belépő magyarokat. És ez csak a jéghegy csúcsa volt: az eset nyomán egész panaszáradat indult, amelyből kiderült, hogy sok üzletben már régóta félnek magyarul beszélni az eladók a belépő magyar vendégekkel.
Az interneten bojkott szerveződött a cég ellen, a somorjai Deichmann előtt tartott tüntetésen pedig háromszáz ember jelent meg. A városka lélekszámát tekintve ez óriási tömeg – Budapestre vetítve mintegy félszázezer embert jelentene –, ami láthatóan meghökkentette a multit. A menedzsment a szokásos lózungok mellett hevesen tagadta, hogy a magyar nyelv használata miatt bocsátották volna el az eladónőt – mégis, valahogy ezúttal sikerült magyarul is közzétenniük az állásfoglalást.
Noha e cikk írásának időpontjáig az elbocsátott hölgyet nem vették vissza az állásába – kérdés, ő maga visszatérne-e ezek után –, a multi azért rákényszerült, hogy üzleti érdekeit védve rákoppintson soviniszta képviselője orrára. Ez ugyan még nem bocsánatkérés, de biztató kezdet. Mert minden tüntetés és megmozdulás azt üzeni a kisantant nacionalistáinak, hogy a magyarokkal nem lehet packázni saját szülőföldjükön – és jobb, ha ehhez a tényhez mostantól az „úgynevezett Szlovákiában” is hozzászoknak.
