Nem vagyok ijedős természetű, de amikor lapunk hasábjain megláttam egymás mellett két lazacot, amelyek nem anya és gyermeke voltak, hanem egy nem génkezelt példány, meg egy ijesztően megnagyobbodott változat, eldöntöttem, hogy azon a héten nem eszem a büfében lazacot. Egy percig sem gondoltam ugyan, hogy a kapormártásban fürdő lazac korábban nem halgazdaságban nődögélt, hanem az alaszkai medvék pusztítása miatt a migrációs nyomásnak engedve döntött úgy, hogy átússza az Atlanti-óceánt és körülnéz Európában – de mégis.
Nemrég értesültünk róla, hogy az amerikai élelmiszer- és gyógyszer-ellenőrzési hatóság engedélyezte genetikailag módosított lazacok árusítását. A népet megnyugtatták: vitaminok, ásványi anyagok és zsírsavak tekintetében nincs biológiailag számottevő különbség a génmódosított és a halgazdaságokban nevelt lazac között. Vajon a „nincs különbség” azt jelenti-e, hogy az egyik éppoly ártalmas, mint a másik, vagy hogy mindkettőt lehet zabálni két pofára? S ha a génmódosított lazac a felsoroltak tekintetében nem ártalmas, akkor mi van azokkal az összetevőkkel, amelyeket – mondjuk, hogy ne térjünk át a vaddisznópecsenyére – nem soroltak fel? Azt már meg sem kérdezem, hogy ha ártalomról szó sincs, akkor vajon miért tartott „fogyasztói aggodalmak miatt” öt évig a hajnalpír színű halak gyorsnövésű válfajánál a tenyésztés engedélyezése? És most, hogy halastavakban lubickolhatnak a villámnövekedésű óriáslazacok, az amerikaiak már rohannak is az üzletekbe, nehogy túlnője magát szegény pára, és bánatos uszonyát kilógassa a boltból?
Szóval van itt kérdés bőven. De ha már szóba jött az állampolgári bizalom, hadd osszam meg az olvasókkal egy emlékemet 1986-ból. Élénken belém vésődött az a kishír, amely azt a lényegtelen apróságot közölte az olvasóval, hogy valahol Ukrajnában az egyébként a szocializmushoz hasonlóan biztonságos és hosszú élettartamú atomerőművek egyikében baleset történt. Néhány nap múlva már azt is tudtuk, hogy nem szabad salátát enni, mert az a hatalmas atomfelhő miatt még nálunk is szennyezett. Az írószövetség vicces kedvű akkori főtitkára az étteremben tüntetően hatalmas adag fejessalátát rendelt, amelyet egyszemélyes performanszként derűsen elfogyasztott, bizonyítva a Szovjetunió iránti töretlen bizalmát.
Hát ez az, ami hiányzik belőlünk. Amikor már a fél világ átszokott a könnyűnek és nem hizlalónak kikiáltott margarinra, néhány évtized elteltével megtudtuk, hogy az bizony eléggé egészségtelen. Ugyanis a háború idején katonák olcsó élelmezésére kikísérletezett margarin bizonyos alkotóelemeit szervezetünk nem tudja lebontani. Vagyis nyugodtan ehetünk vajat. Nem lepődtem meg, hiszen már megtörtént egy másik nagy beismerés: a koleszterinbombának kikiáltott tojásról kiderült, hogy mégsem robbantja szét ereinket. Így aztán amit elvesztettünk a margarinréven, azt visszanyertük a tojásvámon. A reggelire főzött lágytojás vajas pirítóssal többé nem az öngyilkosjelöltek léha gesztusa.
Lehet, mindez csak olyan közép-európai okvetetlenkedés, mélységes ellenérzésem lelepleződése a nyakunkon lévő transzatlanti kereskedelmi egyezmény iránt, amely lehetővé tenné, hogy vegyszerrel átmosott csirkéket importálhassunk, mert a politikai korrektséget leszámítva nálunk az a legnagyobb hiánycikk. Hiteles halbiológusok szerint ha a lazacok véletlenül kiszabadulnak a tenyésztőtelepekről és ott szaporodni kezdenek, hazavághatják a természetes lazacpopulációt. Ez így már sok. Mert ha a szuperlazactól az északról vagy keletről hébe-hóba hozzánk is átránduló medvék is génmódosulnak, akkor nekünk kaput.
Egy mázli, hogy elvesztettük a Felvidéket meg Erdélyt.
