Ha valaki buzgón hisz, nem biztos, hogy érzékeli azokat az akaratlanul maga köré épített gátakat, amelyek miatt irracionális képet alkot a világról. Egy templomba legfeljebb kulturális érdeklődésből tévedő személy ugyancsak hiteltelen, ha a hitről beszél. A „kiugrott” hívő véleménye már érdekesebb, hiszen ő mindkét oldalon járt, így több tapasztalattal a birtokában mond ítéletet.
Simi Rahman muszlim kislányként látta meg a napvilágot az egyik közel-keleti országban, majd Pakisztánban tanult, végül az Egyesült Államokban telepedett le. Itt éli családjával az átlagos amerikai gyermekorvosok életét, amiért minden nap hálát ad. A San Bernardinó-i mészárlásban részt vevő, hasonló életpályát bejáró Tashfeen Malik is megtehette volna ugyanezt, de ő inkább azt választotta, hogy hat hónapos gyermekét hátrahagyva segédkezik párjának 14 ember meggyilkolásában. Simi Rahman a megmagyarázhatatlan ámokfutás láttán döntött úgy, hogy a legnépszerűbb közösségi oldalra írt bejegyzésében feltesz egy megrázó kérdést: mi a különbség egy radikális és egy mérsékelt muszlim között? Válasza: amíg az előbbi meg nem húzza a ravaszt, addig semmi.
Iszlamofób, netán felháborítóan előítéletes állásfoglalás ez? – kérdezhetnénk joggal, e nézet szerint ugyanis minden muszlim potenciális merénylő. Simi Rahman magyarázatát két szempontól érdemes figyelmesen meghallgatni. Egyfelől élete jó részében ő maga is fátyol mögül idézte a szúrákat, és még lopott pillantásokat sem vethetett férfiakra, így tudja, miről beszél. A második okot az immár heti rendszerességgel öngyilkos robbantásokat, fegyveres támadásokat elkövető szélsőséges muszlimok adják, akikről azt halljuk szomszédaiktól, családjuktól, hogy csendes magányukban végezték a munkájukat, amikor egyszer csak megtört bennük valami.
Simi Rahman kiábrándító diagnózissal szolgál velük kapcsolatban. Ahhoz, hogy egy hithű muszlim megőrizze hitét, olyan regulákat kell megtartania, amelyek a nyugatias, Rahman szavai szerint modern világtól fényévekre száműzik őt. A két világ között nincs átjárás, van viszont egy áttörhetetlen fal. Az ő szempontjukból a határon innen vagyunk Mi, azon túl pedig Ők. Ennek a filozófiának a motorját a Korán szigorú megkötései és az Allahba vetett feltétlen hit kenik. Itt nincs helye átmulatott éjszakáknak, férfiakkal egyedül kávézgató, hajukat kibontó nőknek. Aki ezeket a külsőségeket megszegi, közvetlenül sérti meg Allahot. Az istenkáromlásért pedig halál jár.
Bár a fal túlsó oldaláról a legtöbben még csak nézni sem mernek ebbe az irányba, nehogy a pokol tüze megperzselje őket, a hiú ábrándok reményében mégis sokan átkapaszkodtak rajta az utóbbi évtizedekben, letelepedtek, sokasodtak az új környezetben. Számukra a megmaradás záloga továbbra is a vallás, az előírások feltétlen betartása. Ez viszont – így Rahman – olyanná teszi őket, mint egy rúd dinamit: a TNT már bennük van, csak meg kell gyújtani a kanócot. A digitális és hús-vér imámok pedig sorban állnak a gyufával, a híveknek csak ki kell tárniuk a lelküket.
Az egykor muszlim vallású orvosnő kórmeghatározása még akkor is elkeserítő, ha tudjuk, hogy az amerikai, európai muzulmánok tízmillióinak döntő többsége nem szomjazik kollégája vérére, csak mert az lehúzott egy pofa sört. Kérdés, hogy az amerikai vagy az európai őslakosság tehet-e valamit azért, hogy a tízmilliók közül ne radikalizálódjanak újabbak? S amennyiben az első generációs muszlim bevándorlók beilleszkedtek, lesz-e hatásuk gyermekeikre, unokáikra abban, hogy az integrálódásban kapott értékekkel ők is megtalálják a helyüket az európai társadalmakban?
