Mikulás számla nélkül

Ki teremt piaci körülmények között munkahelyet a magyar krampuszoknak?

Kíváncsi szemek figyelik mostanában a Mikulásokat. Erről a minap első kézből értesülhettem, miután a feleségem munkahelyi mikulásünnepségre vitte két gyerekünket. Óvodás kisfiam éberségét még könnyen elaltatja a piros sapka és a hófehér szakáll, de kisiskolás lányom az ajándékok kiosztása után feltette a kérdést: „Anya, te tényleg nem vetted észre, hogy az egyik kollégád volt beöltözve?” A leleplezett munkatársnak szerencsére nem kellett komolyabb retorziótól tartania, mivel feladatát – jogkövető állampolgárként – ingyen és bérmentve végezte. Így az ügy legkomolyabb következménye, hogy a kíváncsi szemek tulajdonosa kevésbé hisz a csodákban.

Nem volt ilyen szerencséje annak a Mikulásnak, akit a NAV ellenőrei buktattak le. Ők már rég nem hisznek a csodákban, nem téveszti meg őket a fehér szakáll. Sőt, mint a TV2 riportjából kiderült, az adóhatóság emberei biztosra mentek: szülőnek álcázva házhoz hívták a Mikulást, majd amikor az a műsor végén nem adott számlát, előkerültek az igazolványok. (Arról nem tudni, mindez hogyan érintette az álcázáshoz használt gyerekek érzelmi fejlődését.) A csőbe húzott férfi – akire akár kétszázezer forint büntetés is kiszabható – a Tényeknek nyilatkozva elismerte: nem gondolta, hogy az év egyetlen napján végzett munkáért érdemes lenne kiváltania a mikulásigazolványt. Hiszen kényszermikulásként egész évben fizethetné maga után a közterheket, így pedig nem érné meg neki az egész. A szabályok alól persze egyetlen Mikulás sem lehet kivétel, de az internetes fórumokon azóta is zajlik a vita arról, nem mentek-e túl messzire ezzel az akcióval az adóellenőrök.

Ez az eset is rávilágít arra, milyen neuralgikus ma az állam és a Mikulások viszonya. A kormányzat a jelszavak szintjén támogatja ugyan a kis és közepes Mikulásokat, sokan mégis úgy érzik, bolond, aki ma Mikulásnak áll Magyarországon. Vegyünk egy egyszerű példát. Tegyük fel, hogy a férfi, aki ha arcát nem is, de szakállát adta a tévécsatorna riportjához, úgy dönt, ezentúl főállású Mikulásként szeretne boldogulni. Ehhez előre kellene látnia, honnan lesz év közben állandó bevétele, mert innentől kezdve minden hónapban ki kell gazdálkodnia a maga után befizetendő adó- és járulékterhet. Ma már dönthet úgy is, hogy a kisadózó Mikulások tételes adóját (kata) választja, ami nagy könnyebbség azoknak, akiknek hatmillió forint alatt van az éves bevételük. Ám kezdő Mikulásunk egyelőre nemhogy az évi hatmilliót nem látja maga előtt, hanem azt sem, honnan tudná hónapról hónapra előteremteni a kata esetén befizetendő havi ötvenezer forintot. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha volna bejelentett főállása, mert akkor jóval kevesebb közterhet kellene fizetnie maga után – persze ebben az esetben talán fel sem merülne, hogy Mikulásnak álljon. Potenciális munkáltatójának azonban szintén nem éri meg felvenni őt a fizetendő adók és járulékok miatt; azt mondja, hozzon inkább számlát. Ezzel a kör bezárul: így is, úgy is utoléri a mikuláslét a maga farkastörvényeivel.

Tegyük fel, hogy hősünk – csodák csodája! – sikerrel veszi a kezdeti akadályokat. Olyannyira, hogy az üzlet virágzik, egyedül már nem is győzi az ajándékcsomagok kiszállítását, ezért krampuszokat kell felvennie. Igen ám, de ahhoz, hogy egyáltalán minimálbért adhasson nekik – ami, valljuk be, nem túl vonzó egy képzett krampusz számára –, a nettó bérüknek nagyjából a dupláját kell kifizetnie, annyi az adó- és járulékteher. A Mikulás ekkor már érteni kezdi, miért nem alkalmazták őt sem főállásban annak idején. Persze időközben hall egyet s mást arról, hogy vannak, akik munkanélküli vagy pályakezdő krampuszokat vesznek fel, hogy élhessenek az állam által nyújtott kedvezményekkel, majd amikor a meghatározott időszak lejár, egyszerűen kirúgják őket. Mikulásunk azonban nemcsak törvényesen szeretne eljárni, hanem tisztességesen is, ezért nem mulaszt el minden esetben számlát kiállítani, nem adja zsebbe a fizetést, nem csalja el az áfát, nem zsonglőrködik fantomcégekkel. Csak a szán üzemeltetési költségeit meg a szarvasok abrakját írja le a könyvelője tanácsára, miközben igyekszik megfelelni a dinamikusan változó jogszabályi környezetnek: megveszi az előírt, központilag meghatározott színű egyensapkát, gyermekjogi továbbképzésre íratja be a krampuszait, és így tovább.

Ha így jár el, a lelkiismerete tiszta lesz ugyan, a kilátásai viszont borúsak. A piacon ugyanis nem csupa tisztességes Mikulás dolgozik, így eleve hátrányból indul, aki megpróbálja betartani a szabályokat. Hol sandaságból, hol kényszerűségből a főmikulások hatalmas késéssel fizetnek almikulásaiknak – már ha fizetnek egyáltalán –, azok meg rohangálhatnak a bíróságra, vagy futhatnak a pénzük után. Ráadásul a körbetartozásból időnként az állam is kiveszi a részét – nem lennék például azoknak a Mikulásoknak a helyében, akiknek a gyors és hatékony ügymenetről ismert Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) tartozik. S ha már itt tartunk: a kis és közepes Mikulásoknak Magyarországon előbb-utóbb óhatatlanul dolguk lesz az állammal vagy az önkormányzatokkal. Ekkor megtanulják, hogy vannak haveri mikulások, akikkel szemben természetesen semmi esélyük, de ha nem ugrálnak sokat – például nem tesznek rivális árajánlatot –, almikulásként talán bedolgozhatnak nekik.

Nem csoda hát, ha hősünk végül azon veszi észre magát, hogy ideje jelentős részét trükközéssel és a kiskapuk keresésével tölti. Cserébe a hatóság potenciális bűnözőként kezeli. (Próbáljon csak meg áfát visszaigényelni bármely tréfás kedvű Mikulás, ami elméletileg legális dolog ugyan, a gyakorlatban viszont De mondom, próbálja csak meg, akinek van humora hozzá.) Az átlagember pedig arra fog jutni, hogy nincs tisztességes és tisztességtelen Mikulás, csak szerencsés – aki még nem bukott le – és kevésbé szerencsés. És ebben van is valami. Mert ha az ember kihív egy Mikulást, hogy csinálja meg a csöpögő vízcsapot, szerelje meg a villanyt vagy leheljen életet az ünnepek előtt elromlott gázsütőbe, akkor biztos lehet benne, hogy nem fog számlát kapni – de kérni se, nehogy hülyének nézzék, és még neki kerüljön többe a végén. (Én persze mindig kérek számlát, de vannak ismerőseim, akik állítólag nem.) Amúgy is minek azt a szegény Mikulást bosszantani, van elég baja anélkül is. Például sohasem tudhatja, mikor sétál be úgy egy lakásba, hogy ott a sok szülő meg tágra nyílt szemű gyerek, aztán amikor lemegy a műsor, hopp, előkerülnek az igazolványok.

Nem lehet tehát bagatellizálni a mikulástársadalom felelősségét, de egy-két pénzéhes nagymikulást leszámítva a többség csak próbál valahogy a felszínen maradni. Hol vannak már a kilencvenes évek, amikor a köznyelvben a mikulás a gengszter szinonimája volt. Azóta kiderült, hogy amit a jelszavak szintjén régóta hangoztatunk, az tökéletesen igaz: ők azok, akik képesek piaci körülmények között munkahelyeket teremteni a magyar krampuszoknak. Az pedig mégse lehet, hogy minden krampusz az idők végezetéig közmunkásként dolgozzon (a politikailag nem korrekt asszociációkat kéretik gyorsan elhessegetni). Éppen ezért itt az ideje, hogy komolyan vegyük a saját jelszavainkat, és kezeljük végre partnerként a hazai Mikulásokat. Ez pedig már az állam felelőssége.

Ha ugyanis a magyar Mikulások itthon nem boldogulnak, máshol próbálnak majd szerencsét. Például Lappföldön. Azt mondják, ott még Mikulásnak lenni is könnyebb.