A kulturális marxizmus vagy kulturális baloldal első nagy seregszemléje az 1968-as párizsi diáklázadás volt, amely a szexuális felszabadítás jegyében kezdődött (Daniel Cohn-Bendit, a későbbi európai parlamenti hordószónok főszereplésével), mára azonban a hatvanas évek lázadó diákjai elérték a politika vezető posztjait, az „establishment” részei lettek. Közismert képviselőik például José Manuel Barroso volt bizottsági elnök, Javier Solana volt NATO-főtitkár, Joschka Fischer volt német külügyminiszter, akik a kommunisták türelmetlenségével akarták és akarják keresztülvinni nézeteiket, szélsőségesnek, sőt fasisztának minősítve mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni álláspontjukat.
A kulturális marxizmus által hirdetett egyes nézeteket számos európai országban (így Magyarországon is) már törvények védik. A gondolatrendőrség, amit George Orwell 1949-ben (a spanyol kommunisták között szerzett tapasztalatai nyomán) 1984-re vizionált, igaz, kicsit később, de realitássá vált. Eddig Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Svájcban mintegy húsz elkövetőt ítéltek börtönre vagy pénzbüntetésre gyűlöletbeszéd vagy holokauszttagadás miatt.
Néhány ország azonban még ellenáll. Anglia és a skandináv államok például megakadályozták, hogy uniós törvényt hozzanak az idegengyűlöletről, rasszizmusról és holokauszttagadásról. Amerikában – bár sokan támadják – még tartja magát az alkotmány szabad beszédet biztosító első módosítása. A politikai korrektség, amely első megjelenésében még humoros elemeket tartalmazott (például nem „hülye”, hanem „szellemileg hátrányos helyzetű”), mára a másképp gondolkodók kitaszításának, kriminalizálásának eszközévé vált. A politikának is megvan a maga Newton-törvénye: minden addig megy egy meghatározott irányba, míg erő nem hat rá. A szólásszabadság megvédése érdekében ideje lenne ezt az erőt felmutatni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!