Most először az amerikaiak nem mondhatják azt, amit gondolnak. Ha olyasmit mondanak, amit sértőnek vagy mások érzékenységét bántónak, és ami a legrosszabb, gyűlöletbeszédnek minősítenek, komoly bajba kerülhetnek, esetleg megbüntethetik őket, mert megsértették a 90-es évek gonosz törvényeit, amelyet úgy közönségesen csak politikai korrektségként ismerünk – mondja William S. Lind Princetoni Egyetemen végzett történész és író, akit az amerikai politikai élet „paleokonzervatívjai”, magyarul őskonzervatívjai közé sorolnak. Ezeket az őskonzervatívokat az jellemzi, hogy elutasítják a neokonzervativizmust, vagyis az amerikai neokonok világuralmi törekvéseit, a külföldi katonai beavatkozást (például az iraki háborút), az illegális bevándorlást, a multikulturalizmust, a szabad kereskedelmet; a szubszidiaritás elvét hangsúlyozzák (vagyis azt, hogy amit lehet, helyben kell intézni), és ragaszkodnak Amerika kapcsolódásához az európai zsidó-keresztény kulturális gyökerekhez.
Lind a mai politikai korrektséget a „kulturális marxizmusból” vezeti le, amely annak kapcsán keletkezett, hogy az első világháború után, amikor a kommunista forradalom Oroszországból képtelen volt átcsapni Nyugat-Európába, olyan vezető marxisták, mint Antonio Gramsci és Lukács György azzal magyarázták a sikertelenséget, hogy a munkásosztályt a kapitalizmus gazdasági sikerei és a nyugati kultúra elvakították, és nem képes többé forradalmi szerepének betöltésére.
Ebből kiindulva vált fő céllá a nyugati kulturális tradíciók lebontása, amiben a központi szerepet már nem a munkásosztály játssza, hanem különböző kisebbségek, akikkel el lehetett hitetni, hogy a hagyományos nyugati kultúra sérti önbecsülésüket és érdekeiket. A hasonló gondolkodásúaknak az 1924-ben alapított, a Frankfurti Egyetemhez kapcsolódó frankfurti iskola adott otthont és lehetőséget gondolataik kifejtésére. A későbbiek során ennek az iskolának az egyik legkiemelkedőbb képviselője Herbert Marcuse lett, akinek alapvető szerepe volt az eredetileg a gazdasági kérdéseket a középpontba állító marxizmus átfordításában a kultúra területére. A frankfurti iskola által kifejlesztett „kritikai elmélet” célpontja a tradicionális értékek és intézmények megkérdőjelezése volt. Míg a hagyományos marxizmus a termelőeszközök birtoklása alapján osztotta fel a társadalmat, a kulturális marxizmus azt állította középpontba, hogy mely csoportok (férfiak, nők, rasszok, vallások) uralkodnak a többi csoport felett. Bizonyos csoportokat, különösen a férfiakat, fehéreket elnyomóknak, zsarnokoknak, míg másokat (nőket, feketéket, szexuális kisebbségeket) áldozatoknak minősítettek.
A kulturális marxizmus vagy kulturális baloldal első nagy seregszemléje az 1968-as párizsi diáklázadás volt, amely a szexuális felszabadítás jegyében kezdődött (Daniel Cohn-Bendit, a későbbi európai parlamenti hordószónok főszereplésével), mára azonban a hatvanas évek lázadó diákjai elérték a politika vezető posztjait, az „establishment” részei lettek. Közismert képviselőik például José Manuel Barroso volt bizottsági elnök, Javier Solana volt NATO-főtitkár, Joschka Fischer volt német külügyminiszter, akik a kommunisták türelmetlenségével akarták és akarják keresztülvinni nézeteiket, szélsőségesnek, sőt fasisztának minősítve mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni álláspontjukat.
A kulturális marxizmus által hirdetett egyes nézeteket számos európai országban (így Magyarországon is) már törvények védik. A gondolatrendőrség, amit George Orwell 1949-ben (a spanyol kommunisták között szerzett tapasztalatai nyomán) 1984-re vizionált, igaz, kicsit később, de realitássá vált. Eddig Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Svájcban mintegy húsz elkövetőt ítéltek börtönre vagy pénzbüntetésre gyűlöletbeszéd vagy holokauszttagadás miatt.
Néhány ország azonban még ellenáll. Anglia és a skandináv államok például megakadályozták, hogy uniós törvényt hozzanak az idegengyűlöletről, rasszizmusról és holokauszttagadásról. Amerikában – bár sokan támadják – még tartja magát az alkotmány szabad beszédet biztosító első módosítása. A politikai korrektség, amely első megjelenésében még humoros elemeket tartalmazott (például nem „hülye”, hanem „szellemileg hátrányos helyzetű”), mára a másképp gondolkodók kitaszításának, kriminalizálásának eszközévé vált. A politikának is megvan a maga Newton-törvénye: minden addig megy egy meghatározott irányba, míg erő nem hat rá. A szólásszabadság megvédése érdekében ideje lenne ezt az erőt felmutatni.
