Politikai korrektség, véleménydiktatúra

Most először az amerikaiak nem mondhatják azt, amit gondolnak.

Most először az amerikaiak nem mondhatják azt, amit gondolnak. Ha olyasmit mondanak, amit sértőnek vagy mások érzékenységét bántónak, és ami a legrosszabb, gyűlöletbeszédnek minősítenek, komoly bajba kerülhetnek, esetleg megbüntethetik őket, mert megsértették a 90-es évek gonosz törvényeit, amelyet úgy közönségesen csak politikai korrektségként ismerünk – mondja William S. Lind Princetoni Egyetemen végzett történész és író, akit az amerikai politikai élet „paleokonzervatívjai”, magyarul őskonzervatívjai közé sorolnak. Ezeket az őskonzervatívokat az jellemzi, hogy elutasítják a neokonzervativizmust, vagyis az amerikai neokonok világuralmi törekvéseit, a külföldi katonai beavatkozást (például az iraki háborút), az illegális bevándorlást, a multikulturalizmust, a szabad kereskedelmet; a szubszidiaritás elvét hangsúlyozzák (vagyis azt, hogy amit lehet, helyben kell intézni), és ragaszkodnak Amerika kapcsolódásához az európai zsidó-keresztény kulturális gyökerekhez.

Lind a mai politikai korrektséget a „kulturális marxizmusból” vezeti le, amely annak kapcsán keletkezett, hogy az első világháború után, amikor a kommunista forradalom Oroszországból képtelen volt átcsapni Nyugat-Európába, olyan vezető marxisták, mint Antonio Gramsci és Lukács György azzal magyarázták a sikertelenséget, hogy a munkásosztályt a kapitalizmus gazdasági sikerei és a nyugati kultúra elvakították, és nem képes többé forradalmi szerepének betöltésére.

Ebből kiindulva vált fő céllá a nyugati kulturális tradíciók lebontása, amiben a központi szerepet már nem a munkásosztály játssza, hanem különböző kisebbségek, akikkel el lehetett hitetni, hogy a hagyományos nyugati kultúra sérti önbecsülésüket és érdekeiket. A hasonló gondolkodásúaknak az 1924-ben alapított, a Frankfurti Egyetemhez kapcsolódó frankfurti iskola adott otthont és lehetőséget gondolataik kifejtésére. A későbbiek során ennek az iskolának az egyik legkiemelkedőbb képviselője Herbert Marcuse lett, akinek alapvető szerepe volt az eredetileg a gazdasági kérdéseket a középpontba állító marxizmus átfordításában a kultúra területére. A frankfurti iskola által kifejlesztett „kritikai elmélet” célpontja a tradicionális értékek és intézmények megkérdőjelezése volt. Míg a hagyományos marxizmus a termelőeszközök birtoklása alapján osztotta fel a társadalmat, a kulturális marxizmus azt állította középpontba, hogy mely csoportok (férfiak, nők, rasszok, vallások) uralkodnak a többi csoport felett. Bizonyos csoportokat, különösen a férfiakat, fehéreket elnyomóknak, zsarnokoknak, míg másokat (nőket, feketéket, szexuális kisebbségeket) áldozatoknak minősítettek.

A kulturális marxizmus vagy kulturális baloldal első nagy seregszemléje az 1968-as párizsi diáklázadás volt, amely a szexuális felszabadítás jegyében kezdődött (Daniel Cohn-Bendit, a későbbi európai parlamenti hordószónok főszereplésével), mára azonban a hatvanas évek lázadó diákjai elérték a politika vezető posztjait, az „establishment” részei lettek. Közismert képviselőik például José Manuel Barroso volt bizottsági elnök, Javier Solana volt NATO-főtitkár, Joschka Fischer volt német külügyminiszter, akik a kommunisták türelmetlenségével akarták és akarják keresztülvinni nézeteiket, szélsőségesnek, sőt fasisztának minősítve mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni álláspontjukat.

A kulturális marxizmus által hirdetett egyes nézeteket számos európai országban (így Magyarországon is) már törvények védik. A gondolatrendőrség, amit George Orwell 1949-ben (a spanyol kommunisták között szerzett tapasztalatai nyomán) 1984-re vizionált, igaz, kicsit később, de realitássá vált. Eddig Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Svájcban mintegy húsz elkövetőt ítéltek börtönre vagy pénzbüntetésre gyűlöletbeszéd vagy holokauszttagadás miatt.

Néhány ország azonban még ellenáll. Anglia és a skandináv államok például megakadályozták, hogy uniós törvényt hozzanak az idegengyűlöletről, rasszizmusról és holokauszttagadásról. Amerikában – bár sokan támadják – még tartja magát az alkotmány szabad beszédet biztosító első módosítása. A politikai korrektség, amely első megjelenésében még humoros elemeket tartalmazott (például nem „hülye”, hanem „szellemileg hátrányos helyzetű”), mára a másképp gondolkodók kitaszításának, kriminalizálásának eszközévé vált. A politikának is megvan a maga Newton-törvénye: minden addig megy egy meghatározott irányba, míg erő nem hat rá. A szólásszabadság megvédése érdekében ideje lenne ezt az erőt felmutatni.