A francia Nemzeti Front első fordulós regionális választási győzelme tovább fokozta a „szélsőjobboldali” pártok térnyerésével kapcsolatos, Európa-szerte tapasztalható aggódást. Eközben viszont azt sem tudjuk, hányféle pártot sorolunk be a szélsőjobboldali jelző alá. Annyi különböző pártot illetünk ezzel a jelzővel, hogy a kifejezés már szinte semmit sem jelent, másrészt igaztalanul vetül sötét árnyéka számos pártalakulatra.
De nem kell feltétlenül a szélsőjobboldali kifejezésre gondolnunk. A német média rendszerint „nacionalista-populistának” bélyegzi Orbán Viktort és a Fideszt. Ugyanezt a jelzőt kapta meg a nemrég kormányra került, Orbánt példaképnek tekintő lengyel párt, a Jog és Igazságosság is. Ízlés szerint gyakran szélsőjobboldalinak, nacionalistának és populistának neveznek olyan növekvő népszerűségű pártokat, mint a Svájci Néppárt, a Dán Néppárt, a német Alternatíva Németországnak (AfD), a brit UKIP vagy épp az osztrák FPÖ és a holland Szabadságpárt, továbbá a spanyol Ciudadanos (’Állampolgárok’).
A Svájci Néppárt elődei folytán tulajdonképpen 1929 óta kormányon van, habár maga ezen a néven 1971-ben jött létre. Ez az a párt, amelyik népszavazással intézte el, hogy Svájc ne lépjen be az Európai Unióba, és hogy ne lehessen minareteket építeni a svájci mecsetekhez. Régóta a legnépszerűbb svájci párt, ám mindig koalícióban kormányoz, tekintve hogy 1959 óta négypárti „varázsformula” vezeti az országot, benne a kereszténydemokratákkal, a szociáldemokratákkal és a zöldekkel. A Néppárt az organikusan létrejött Svájc kisközösségiségét hangsúlyozza, ezzel együtt a szuverenitást, önállóságot, egyben rendpárti és bevándorlásellenes. Magyar agynak talán kicsit furcsa, de a részben egy parasztpártból létrejött Néppárt egyszerre szabadpiacpárti, vállalkozásbarát és agrárpárt is egyben, tekintve hogy a mezőgazdaságból élőket is – joggal – vállalkozóként tartja számon. Ugyanakkor fontos érték a párt számára a vallásszabadság, a kereszténység, ezzel együtt viszont az egyház és állam szétválasztása is, protestáns gyökereiből fakadóan; valamint – figyelem! – a női egyenjogúság. Vajon ebben a programban – társadalmi és kultúrkonzervativizmus, jobboldali piacpártiság, agroközpontúság, a rend, a svájci hagyományok és a kisközösségek hangsúlyozása – mi az, ami nem felel meg egy klasszikus konzervatív pozíciónak? Mi ebben a nacionalista, és mi a szélsőjobboldali?
Még inkább felvetődik ez a kérdés az Alternatíva Németországnak (Alternative für Deutschland, AfD) esetében. A 2013-ban létrejött kapitalista, euroszkeptikus jobboldali pártot a Wikipédia „jobboldali populistának” sorolja be. Holott az elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozó párt alapítói közt olyan, itthon Orbán-fóbiájukról jól ismert konzervatív médiumok korábbi vezetői is felbukkannak, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Die Welt, amely lapok hazánkban inkább gyanúsan liberálisnak soroltatnának be – hasonlóan az AfD szabadpiaci kapitalizmusfelfogásához. Hozzátartozik a képhez, hogy a pártból idén nyáron kiváltak a Frauke Petry pártvezért túlságosan jobboldalinak tartók, akik „az eredeti alapelvek” mentén hozták létre az Alfát, azaz a Szövetség a Haladásért és Megújulásért nevű formációt. Az AfD alapításától fogva a középosztály mérsékelt konzervatív pártja volt, amely elhibázottnak vélte az eurózóna létrehozását, ellenezte a bevándorlást, a melegházasságot, és szót emelt a svájci típusú közvetlen demokráciáért.
Az AfD-vel szemben az úgyszintén jobboldali populistának és szélsőjobboldalinak titulált Dán Néppárt az ezredfordulón adta fel adóellenes neoliberális álláspontját, és tette politikája központi elemévé a dán jóléti rendszer védelmét. A párt így „hajtott rá” sikerrel a szociáldemokraták korábbi szavazóira, és lett 2001 óta négy év szünet után a liberális–konzervatív, mérsékelt jobboldali dán kormány külső támogatója. A 2015-ös választásokon 21 százalék szavazott rá, így a második legnagyobb párt lett. Az együttműködés annyira olajozottan működött, hogy a bevándorláspolitika területén tulajdonképpen a kormány megvalósította a Néppárt szigorításra vonatkozó elképzeléseit, cserébe a Néppárt megbízhatóságát bizonyítandó meg-megszavazta a jóléti rendszert szűkebbre szabó intézkedéseket. Mi a Dán Néppárt programja? Rend, törvényesség, a bűntettek arányos büntetése, az alkotmányos monarchia és az evangélikus államegyház védelme, a dán függetlenség megőrzése, családpártiság, a természet védelme – és Dánia megőrzése etnikailag viszonylag homogénnak. A kérdés ugyanaz, mint korábban: mi mindebben az, ami nem klasszikusan konzervatív célkitűzés? Mi ebben a populizmus és a szélsőjobboldaliság?
A lengyel PiS, a Dán Néppárt és az AfD nem az Európai Néppártot erősítik, hanem az Európai Konzervatívok és Reformisták alakulatát, amelynek vezető ereje David Cameron brit miniszterelnök Konzervatív Pártja. A toryk nem arról híresek, hogy populisták és szélsőjobboldaliak lennének, sőt az európai parlamenti üléseken elmondott, élvezetes beszédeiről ismert Nigel Farage nevéhez köthető UKIP épp azért vált ki a torykból, mert túlságosan elliberalizálódottnak vélte a Konzervatív Pártot. A Geert Wilders-féle holland Szabadságpárt (a pártelnök feleségét Márfai Krisztinának hívják) és az osztrák FPÖ úgyszintén csak az euroszkepticizmus és a bevándorlásellenesség, „iszlamofóbia” miatt érdemelte ki a szélsőjobboldali és a populista jelzőt, pedig esetükben felvilágosult-demokrata szemléletű, a klasszikus polgári jólét megőrzésére törekvő pártokról beszélünk. Az úgyszintén lepopulistázott spanyol Ciudadanos pedig nem más, mint egy mérsékelt, piacpárti, liberálkonzervatív meggyőződésű politikai alakulat, amolyan pulóveres, jó kisfiús konzervativizmus.
Nem sorolom azonban az igaztalanul lepopulistázott-szélsőjobboldalizott, valójában azonban csak markánsan konzervatív pártok közé a Jobbikot. A Jobbik azért talál nehezen szövetségeseket e pártok között, mert noha rendpártisága, bevándorlásellenessége és euroszkepticizmusa hasonló, a fent említett nyugati pártok az iszlámmal való szembenállásuknak köszönhetően Izrael-pártiak. Továbbá e nyugati, konzervatív pártoktól meglehetősen idegen a Jobbik köreiben divatos metafizikai tradicionalizmus, amelyet Julius Evola és az iszlámra áttért René Guenon neve fémjelez, itthoni helytartója pedig László András, és amely szerint az egész emberi civilizáció egy hanyatlás és tévedés, mióta elvesztettük a valójában sosemvolt őshagyományt, amelyben még minden vallás egy volt.
Vajon miként lett az euroszkeptikus pozíció szélsőjobboldalivá? Miért tesz valakit szélsőségessé az EU bírálata? Csak nem azért, mert ezzel a megbélyegzéssel elkerülhetők a viták? Így kitolhatónak tűnnek az euroszkeptikusnak tartott pártok a „demokratikus közbeszédből”? Miközben az EU-hoz való viszony egyszerűen nem radikalizmus és szélsőségesség kérdése. Válasz lehet, hogy általában radikális jobboldalinak, szélsőjobboldalinak (és egyébként radikális baloldalinak) tartott pártok fogalmaznak meg euroszkeptikus véleményt. Ám amellett, hogy ez egyre kevésbé az ő specialitásuk, nem fogadható el, hogy emiatt az euroszkeptikus álláspont már olyan faktornak számítson az elemzésekben, amely eleve jobbra tolja a palettán az amúgy egyáltalán nem feltétlen radikális, populista vagy szélsőséges pártokat.
A populizmus a liberális demokraták egyik kedvenc szitokszava. Pedig nehéz elképzelni, miként lehetne kiiktatni a populizmust a politikai életből a tömegdemokrácia korában, amikor a szavazók többségét meg kell győzni arról, hogy ránk szavazzon ahhoz, hogy hatalomra kerüljünk. Az egyre szélesedő demokráciát nem a konzervatívok hozták rá a kontinensre, a populizmus tehát történetileg a XIX–XX. század radikális baloldali mozgalmainak köszönhető, amelyek kiálltak a köztársaság és később az egyre szélesítendő választójog mellett. Érdekes, hogy ha az emberek döntéshozatalba való minél intenzívebb bevonását szolgáló bázisdemokrácia, azaz a közvetlen demokrácia elképzelése progreszszív baloldali eszmény, akkor a „populizmus” miért valami csúnya, negatív dolog (persze, amikor a közvetlen demokráciát a svájci hagyományokra hivatkozva vállalja a Svájci Néppárt, akkor az már rögtön populizmusnak minősül).
Nyugat-Európa lepopulistázott-szélsőjobboldalizott új konzervatív pártjai egyszerre állnak ki a demokráciáért, a nemzeti és vallási hagyományokért, a rendért, a kemény munkáért és a kiharcolt jólétért, teszik le voksukat az élet és javaink megérdemelt élvezete mellett, ellenszegülve a Nyugatot állítólagos bűneiért folytonosan lelkiismeret-furdalásra kötelező baloldallal szemben. Ahelyett, hogy félnének saját polgáraiktól, derűsen tekintenek rájuk és a világra. Amikor kiállnak a jóléti intézkedésekért, akkor azért populisták (hisz a középosztály önzését szolgálják), amikor kiállnak az adócsökkentés, a kapitalistább politika mellett, akkor azért (az indok ugyanaz: a középosztály önzésének szolgálata). Ha sapka van rajtuk, az a baj, ha nincs rajtuk, akkor az.
Bízni az emberekben ugyanakkor nem populizmus és nem szélsőjobboldaliság. Demokráciát csak úgy érdemes játszani, ha alapvetően bízunk az emberekben. Lehet persze azt mondani, hogy ehhez tájékozottság és oktatás is szükséges, ám nehéz elképzelni, hogy épp a történelem valaha volt legfelvilágosultabb és legtájékozottabb társadalmait felvonultató Európában lenne okunk megvonni a bizalmat a köznéptől. Ha pedig itt sem elég jó a nép „minősége”, nem elég toleráns és felvilágosult, akkor valószínűleg le kell számolnunk az ideális demokrata ember megvalósítására vonatkozó, utópikus elképzelésekkel. A konzervatívokat általában elitistának tartják, s ők mégis hajlamosabbak jobban bízni a nép józan eszében, mint a baloldal, elvégre Vendée megye „felvilágosulatlan” francia parasztjai is a királyi hadsereget támogatták a forradalommal szemben.
A szerző újságíró
