Mi is az a női princípium? És be lehet-e teljesíteni pusztán akarattal? A termékenységre korlátozódna? Vagy pedig olyasmi, ami a réges-régi múltból már adott, ami a legnagyszerűbb asszonyokból vonódott el s vált jelképpé, amire évezredek kultúrája rakódott rá, és ha szerencséjük van a mai férfiaknak, akkor még akadnak nők, akik képesek azt megtestesíteni?
Azt hiszem, az utóbbi. Személyekben, értékekben, hűségben és szeretésekben, odaadással élni. Megtartó erőnek lenni. Hozzájárulni társalkotóként a teremtés elvéhez, fölülemelkedni kudarcokon és erőt adni akkor is, ha gyengék vagyunk. Ösztönszinten, az ösztönök erejével lenni tudatában mind e dolgoknak. Bölcs szívvel gondolkodni. Fölötte lenni a mai kocsmának. Nem akármilyen módon élni meg az akármilyen életünket. Sokat adni, és mellékesen visszakapni, nem nézve, mennyit. Ilyesmi volna a női princípium, és korántsem csupán az anyaság. Az csak rész az egészben. Mindezt azért is tartottam fontosnak leírni, mert a nők gyermekvállalása kontra karrierépítése körüli vita elérte a mélypontját. Igaz, már a kiindulópont is hamis volt, mert 2015-ben arról értekezni, hogy a nő otthon maradjon-e vagy inkább dolgozzon, merő anakronizmus – legalább fél évszázada. A nők a társadalmi munkamegosztásban éppen úgy részt akarnak venni, mint a férfiak. Képességeik, munkabírásuk, intellektusuk ösztönzi őket erre. És gyerekeket is szeretnének. A kettőt nem könnyű, de nem is ördöngösség összeegyeztetni. Az egyik legfontosabb feltétele ennek az, hogy a férfi a gyermeknevelésben is részt vállaljon. Nem kell patikamérlegen kiegyensúlyozni, ki mennyit és hogyan. Bízzuk ezt a jól működő családokra.
Semmilyen kivetnivalót nem találhatunk abban, ha egy család úgy épül föl, hogy a férfi keresi a pénzt, a nő meg otthon marad a gyerekekkel. Nem a legmodernebb családfölfogás, de a polgári mentalitás ott kezdődik, hogy tisztelem a másik embert, tehát az életét, felfogását, életvitelét is tisztelem, amennyiben nem bűnöző vagy a társadalmi együttélésre más módon nem veszélyes. Az egyik ember így képzeli el az életét, a másik meg amúgy. Nem hinném, hogy minden életnek azonos kaptafára kellene felépülnie, elég unalmasak is lennénk. A baj ott kezdődik, amikor egyszer csak valaki fölpattan a hordó tetejére, és azt mondja: „Éljetek úgy, ahogy én! Nézzétek, milyen sok szép gyerekem van! És milyen cuki a feleségem az ikeás kötényében. Magyar nők, sokáig nézzetek minket párás szemmel, míg csak szülni nem szeretnétek! Mi itthonról, példás családunkból azt üzenjük, szégyellje magát mindenki, akinek nincsen sok szép gyereke. Kövessetek minket vakon, és lesz magyar újjászületés! Legyen nektek az én életem a sorvezető, amikor a házi feladatot rójátok vonalas füzetbe, ti, az élet pancserei. Kapcsolatokban bukdácsoltok, és közben egyenlő munkáért egyenlő bért harácsolnátok magatoknak?”
Kicsit túloztam, de ez a szemlélet létezik. A legnagyobb baj vele az, hogy ízléstelen. És kerítésen kívülre tolja azt, akinek még vagy már nincs családja. Ma olyan férfiak, akik korábbi családjukat könnyedén faképnél hagyták (sok szép gyerekkel), hordóra állnak (ami lehet az internet is), és szavalnak: „Véreim, magyarok, ti mind a kihalás szélén! Értsetek velem egyet abban, hogy az a zseni, aki a nőket hatásosan alázza!” Mert másnak, mint a nők megalázásának, nem tarthatom, amit a tutiblog.com szerzője írt olyan kocsma stílusában, ahová jó ízlésű ember be sem szagol. (Vagy beszagol, s kijön.) A frusztrált férfiak tipikus gyűlölködésével írt förmedvényt a jobboldalon olyan magasságokba emelték a minap, hogy csak néztünk. S bár a blogger a szennyiratban állítólagosan a liberális nőknek küldött (had)üzenetet, brutalitása érdekes módon egy sor jobboldali konzervatívot is fölháborított, és korántsem csak a nőket. Úgy kezdte, hogy afféle kisistent játszva megtiltotta az internet lányainak (!) a szülést. Megismételte a nagy anakronizmust, a mesterséges ellentétbe állítást: „Ne szüljetek gyereket, bontakoztassátok ki magatokat!” Majd elárulva eszméinek televényét, hozzátette: „Mit kezdenénk a ti gyerekeitekkel ugyanis?” Ez a többes szám, ez a „mi” vajon kiket takar? És egyáltalán, milyen jogon akar egy mocskos szájú blogger egy feltételezett többség nevében bármit is kezdeni más asszonyok gyerekeivel? Ez a csúcstahó lenne zseni, aki főhajtást érdemel?
A blogger a folytatásban porig alázza azokat a nőket, akik egyedül vállalnak gyermeket. Nem tudom, szokott-e a saját blogján kívül mást is olvasni, és tudja-e, hogy Magyarországon a gyerekeknek több mint egyharmada nem házasságban születik, s az egyszülős családok száma folyamatosan, ijesztő mértékben emelkedik. Pont azokba a nőkbe kell belerúgni, akik egyedül is vállalják a gyermeknevelést sok-sok lemondással? Minden egyedülálló anya előtt ott van egy vagy több gyerek, mint feladat és életcél. És mindegyikük mögött ott van egy férfi hűlt helye. A vitát alighanem innen kellene kezdeni. A magát konzervatívnak tettető blogger természetesen nem a férfiakat ostorozza, akik nemzés után leléptek, hanem a gyereket vállaló nőket bélyegzi meg inkvizítori kegyetlenséggel. Kigúnyolja őket, hogy „pincsikutyának, macskának” tartják a gyereküket, akit természetesen agyonszeretnek, mert ezek az „önmegvalósítók” annyira szerencsétlenek.
A gyerek szeretet nélkül olyan, mint a víz nélkül hagyott növény. Kornyadozik. Nemcsak érzelmileg, hanem szellemileg is megsínyli. Magyarországon a gyerekek, akiknek rossz sorsuk van, az esetek 90 százalékában nem attól szenvednek, hogy az édesanyjuk túlságosan szereti őket. Sőt, sokuknak az ad útravalót az élethez, az lesz az origó, hogy a nehéz körülmények ellenére milyen sok szeretetet kaptak otthon. A valószínűleg súlyos kudarcok nyomán eltorzult szemléletű bloggerből tovább dől az átkozódás az egyedülálló, sikeres nők iránt. Már nem is írja, hanem öklendezi a mondatokat. De mintha nem is a mai Magyarországon élne, hanem ülne a tévé előtt, jegyzetelve a Szex és New Yorkot: „Kísérletezzetek a bi- és homoszexualitással, váltogassátok partnereiteket, dolgozzatok multicégeknél, keressetek jobban, mint egy családfenntartó férfi, hogy aztán – gyerek helyett – azt a rengeteg pénzt költsétek egzotikus utazásokra, sminkre, ruhákra”. Eszerint aki multicégnél dolgozik, egynél több férfi volt az életében, meg még sminket is használ, az ássa el magát? A nagyra becsült blogger nézzen utána, hány ezrelék azon nők száma, akik a hazai multicégeknél „rengeteg pénzt keresnek”!
Mi, nők a konzervatív oldalon szeretjük a talpig férfiakat, de nem mindegy, honnan kezdve férfiak: fejük tetejétől-e, vagy deréktól lefelé. Liberális nőtársaimmal ellentétben én a macsókat is kedvelem, talán mert túl sok a férfiatlan férfi. Ebben mi is hibásak vagyunk: a nagy egyenjogúságban elfelejtettük, mennyivel kellemesebb egy férfi társasága, mint egy emancipátoré, s hogy nem azok okozzák a legtöbb gondot, akik képesek minket meghódítani. A macsó azonban nem azonos a tahóval. Nyomasztó, amikor a konzervatív oldal kocsmai közönségességgel szólal meg. Magyarországon ez ma eléggé jellemző.
Nem tudom, hány nő rázta át az említett blog szerzőjét, hogy ilyen frusztrált lett, s azt sem tudom, hány barátnője, netán felesége keresett többet, mint ő. Inkább az a szomorú, hogy ez az ember a jobboldalon még meg is dicsőülhet: ez mindenesetre jelzi, hogy némelyeknél a polgári Magyarország eszméje tényleg csak termék volt.
