Török biznisz, német ötletelés

Mind nehezebben felel meg Németország az Angela Merkel által erőltetett „menekültek önzetlen segítője és befogadója” szerepnek.

Mind nehezebben felel meg Németország az Angela Merkel által erőltetett „menekültek önzetlen segítője és befogadója” szerepnek: a migránsügyben illetékes Thomas de Maiziere belügyminiszter láthatóan egyre inkább függetleníti magát a kancellártól, és próbálja valamennyire kezelni is a helyzetet a willkommenskultur eszméjétől csöpögő szólamok mellett. Nem helyett, csak mellett – arra ugyanis de Maiziere-nek is kínosan ügyelnie kell, nehogy a politikai inkorrektség és így a „náculás” árnyéka vetődjön rá. Közben a migránsválság láthatóan eljutott arra a pontra, ahol már nem finnyás az Európai Unió: a törökök vasárnap hárommilliárd euró, a vízummentesség és az EU-csatlakozás felgyorsításának kilátásba helyezése ellenében megígérték, hogy segítenek visszafogni a migránsáradatot.

Pár hete az keltett felzúdulást Németországban, hogy de Maiziere bejelentette: a szírek csak oltalmazotti jogállást kapnak, ami azzal jár, hogy korlátozzák esetükben a családegyesítést. Néhány napra rá az is kiderült, hogy a belügy ellenőrzése alá tartozó bevándorlási hivatal a kancellár tudta nélkül már október közepén áttért arra a gyakorlatra, hogy – Merkel korábbi ígérete ellenére – a szírek esetében mégiscsak megvizsgálják, ki az illetékes a dublini szabályozás alapján, és nem fogadják be őket automatikusan. De nemcsak a szírek kivételezett helyzetét kezdik felpuhítani a németek, hanem újabban az afgánokkal szemben is keményebben lépnének fel: már október végén szorgalmazta a belügyminisztérium, hogy toloncolják ki az évek óta illegálisan ott tartózkodó afgánokat, egyúttal pedig kampányt indítottak a közép-ázsiai országban, miszerint nem érdemes Németországba menniük, mert az élet ott is „fáradságos”.

Az a helyzet azonban, hogy a jelenlegi szociális hálóra tekintettel egyáltalán nem szükségszerű, hogy Németországban az élet fáradságos legyen. Aki nem ott szocializálódott (és ehhez nem kell feltétlenül Szíriáig vagy Afganisztánig menni: a szociális segélyekhez való hozzáállás már Kelet-Európában is gyökeresen más, mint Németországban), abban a németekkel ellentétben nincs szégyenérzet, ha az önkormányzat fizeti helyette a lakbért, és az adófizetők pénzéből él. A német szociális hálót az ottani társadalmi normákra szabták, és már eddig is épp elég igénybevételt jelentett számára az unió keleti bővítése. Nagy kérdés, hogy a mostani migrációs helyzetben meddig fog a jelen formájában megmaradni. Mintha erre utalt volna a német EU-biztos Günther Oettinger is, amikor azt mondta, mélyrehatóan, akár az alkotmányig hatóan módosítani kellene a német szabályozást, mert az is felelős a migrációs válság kialakulásáért. Mivel azonban a szociális államra vonatkozó kitétel a német alkotmány változtathatatlan magját képezi, gyanítható, hogy inkább a menekültstátusra vonatkozó szabályokra gondolt.

Ezekre egy pillantást vetve rögtön megállapítható, hogy a német alaptörvényt nem hatja át a feltétel nélküli befogadás kultúrája. A Merkel által oly szívesen hivatkozott menedékhez való alapjogról – amely a kancellár szerint nem ismer számbeli határokat – ugyanis azt mondja ki, hogy az a „politikai üldözötteket” illeti meg, de még őket sem, ha EU-s tagállamon vagy törvényben biztonságosnak nyilvánított országon keresztül érkeznek. Ezt az alaptörvény által biztosított alapjogi státust nevezik a németek „nagy menedékjognak”, míg a „kis menedékjog” a genfi menekültügyi konvenciót átültető törvényi rendelkezések alapján azoknak jár, akik megalapozottan tartanak faji, társadalmi hovatartozásuk, vallásuk vagy politikai nézeteik miatti üldözéstől a hazájukban. Így ha valaki az alkotmány szerinti „nagy menedékjogra” pályázik, akkor ejtőernyővel, vagy az Északi-tenger felől csónakázva kell Németországba érkeznie, mert egyébként az országot csupa biztonságos állam veszi körül.

Ennek fényében még az a két százalék is soknak tűnik, amelyről de Maiziere beszélt a Der Standardnak adott múlt csütörtöki interjújában: a német belügyminiszter azt mondta, hogy a menedékhez való alapjogra való hivatkozás a menedékkérők két százalékának esetében áll meg. Ezt egyébként az általa már szeptember óta szorgalmazott „menekültkontingens” melletti érvként hozta fel de Maiziere: csütörtökön még arról volt szó, hogy egész Európára nézve kellene meghatározni egy kontingenst, amit csak a menedékjogra ténylegesen jogosultakkal töltenének fel, ezenfelül pedig nem kellene senkit beengedni. Kezd tehát szelektíven működni a willkommenskultur.

Vasárnapra a németek valószínűleg rájöttek, hogy e verzió megvalósulása esetén fennáll a veszélye, hogy a nyakukon marad az összeurópai kontingens, úgyhogy nekiálltak egyezkedni a kellőképpen progresszív és befogadó tagállamokkal (köztük az „ajtócskát oldalelemekkel” építő Ausztriával) arról, hogy önkéntesen elosztanak négyszázezer migránst, egyenesen Törökországból – a törökökkel vasárnap nyélbeütött EU-s megállapodás részeként. Az őszintétlen tálalás ellenére ugyanakkor el kell ismerni, hogy maga a kontingens végre egy jó ötlet. Egyébként David Cameron brit miniszterelnök vagy – hogy egy progresszív körökben ünnepelt és hivatkozási pontnak tekintett példát is hozzunk – Justin Trudeau liberális kanadai kormánya is pontosan ezt csinálja, és nem véletlenül. Ha egyenesen a szír vagy török menekülttáborokból hozzák el a befogadni kívánt menedékkérőket, akkor – a határokon beözönlő tömegek esetével ellentétben – meg tudnak győződni a személyazonosságukról, és valóban védelemre szorulókat fogadnak be. Csakhogy Németországba – Kanadával és az Egyesült Királysággal ellentétben – száraz lábbal is eljuthatnak, sőt el is jutnak a migránsok, naponta ezerszám. Úgyhogy a törökországi befogadás előtt talán amiatt is fájhatna egy kicsit a németek feje, hogy velük mit csináljanak. Egyelőre annyit sikerült kiötleni – ezek szerint nem szégyen Kanada liberális sztárjától mindjárt két ötletet is ellopni –, hogy az egyedülálló férfiakat a biztonság kedvéért átmenetileg visszafordítanák a határról. Csak az a kérdés, hogy hova.

Törökország és az EU között már 2014 óta létezik egy visszafogadási egyezmény, ennek azonban még csak a visszatoloncolt török állampolgárokra vonatkozó része hatályos. Lesz viszont egy olyan része is, amelynek alapján a Törökországból az EU-ba beutazott illegális migránsokat is vissza lehetne oda küldeni – ha az utolsó EU-n kívüli ország, amin átjönnek, Törökország lenne, és nem Szerbia, ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung elemzése rámutat. A megállapodás ezen második, vitatott része is tárgya volt a vasárnapi EU–török-csúcsnak, ahol a csatlakozási tárgyalások felgyorsításával, pénzzel és vízummentességgel meggyőzték a törököket, hogy segítsenek megfékezni a tömeges migrációt. Vagyis az EU a szolidaritás jegyében nagy léptékben gyakorolja a szomszédra hárítás politikáját (amit a tagállamok egymás közt kicsiben), csak kerítés helyett a mézesmadzagmódszert vetette be. Mellesleg annak az országnak a lekenyerezéséről van szó, ahol nemrég a kormánykritikus média rendőrség általi megszállása után választották újra a kormánypártot, és ahol újságírókat fenyeget a terrorizmus támogatása miatt börtönbüntetés – mert leleplezték, hogy az állami titkosszolgálat fegyvereket csempész a terroristáknak. Csodálatos példája ez az elvhű, progresszív emberi jogi politizálásnak az EU részéről.

A csúcstalálkozó után Angela Merkel a négyszázezres kontingenssel kapcsolatban nem erősítette meg a számokat, csak annyit mondott, majd kidolgozzák a részleteket. Azok után, hogy így rásózták a dolgot a törökökre, a németek pedig leleplezték magukat, hogy mégsem a menekültek önzetlen megmentői, legfeljebb a kontingensből nagyvonalúan mazsolázók – nos, ezek után remélhetőleg nem szalad ki Merkel száján egy újabb, meghívóval felérő nyilatkozat kompenzációs kényszerből.

A szerző újságíró