A közvélemény gyarmatosítása

Nem lehet virtuális Nürnberget követelni minden vélt vagy valós sérelemért.

Holott éppen az egykori kolonizáció és rabszolga-kereskedelem az, ami végső érvként szokott szolgálni minden ilyen jellegű vitában. Ennek a megközelítésnek a lényege az, hogy az egykori fehér emberek vagy részt vettek a fekete kontinens erőforrásainak és lakóinak kifosztásában, vagy valamiképpen részesültek annak hasznából. Ezért utódaik is felelősek Afrika, valamint az azon kívül élő fekete kisebbségek nyomoráért, így a feketék velük szembeni érzékenysége és dühe is jogos. Ami a legriasztóbb, az ennek a kifordított etnomarxizmusnak a totális és reflektálatlan jellege. Vagyis a kollektív elkövetői és kollektív áldozati csoport kijelölése, méghozzá a bőrszín alapján, a rasszizmus olyan szintjén, amelytől talán még az egykori blackface-komédiával szórakozó amerikai farmer is visszarettenne.

Ez a felfogás a gyarmatosítást az európaiak egyedülálló kapzsiságával és kegyetlenségével magyarázza, mintha a többi rassz vagy népcsoport mentes lett volna minden bűnös késztetéstől. Holott a kolonizáció és a rabszolgaság története korántsem csak azt az időszakot öleli fel, amikor éppen a fehér ember – pontosabban Nyugat-Európa néhány országa – volt nyeregben. Épp ellenkezőleg: ennek jó néhány ezer éves hagyománya van, amelynek afrikai történetében csak az utolsó három-négyszáz évben vállaltak szerepet az európaiak. Előtte különféle törzsek és királyságok, sőt birodalmak terjesztették ki egymásra a hatalmukat, és nem csak Egyiptom vagy a föníciai államok. Kerma fekete királyságától az egykori Kush földjéig számos országféle terjeszkedett mások rovására az ókorban. A középkorban a világ leggazdagabb uralkodója a Mali Birodalom manszája volt, aki Nyugat-Európa-méretű birodalma központjában fogadta gyarmatai adóját – sokszor rabszolgák formájában. Ami a bőrszín kérdését illeti: a több mint száz évig uralkodó fekete fáraók és kíséretük számára sem valószínű, hogy különösebb lelki törést okozott volna, hogy a világosabb bőrű Egyiptom trónján ülnek, azt pedig Ibn Battúta arab utazótól tudjuk, hogy Mali földjén megvetették a fehér embert. Tehát sem a rasszizmust, sem a rabszolgaságot, sem a gyarmatosítást nem az európaiak vitték el a kontinensre – ezért hiába távoztak ők, a problémák helyben maradtak. Most éppen Dél-Afrikában feketék irtják a búr telepeseket, ma is több százezerre teszik a rabszolgák számát, és érdemes felidézni, hogy Etiópia egészen 1992-ig gyarmataként uralta Eritreát.

Persze azt senki sem vitatja, hogy a legszervezettebben és a leghatékonyabban valóban az európaiak fosztották ki Afrikát – de ezért kollektíven akkor sem lehet egy egész rasszt megbélyegezni. A magyarok például csupán utazókkal és felfedezőkkel szálltak be a fekete kontinensért folytatott „nagy hajszába”, gyarmatosítóként vagy rabszolgatartóként soha. Persze abban a szokásos ellenérvben is van valami, hogy sok európai ország esetében nem a szándék, hanem a lehetőség hiányzott a kolonizációhoz: magyar részről még a Monarchiának sem volt erre elég kapacitása, hiszen a soknemzetiségű államot végveszélybe sodorhatta volna egy balul sikerült kaland. Ezért jelentette ki tömören Ferenc József, hogy „az Osztrák–Magyar Monarchia nem folytat gyarmatpolitikát”, nem pedig valamiféle korát megelőző humánus megfontolásból.

Azonban meglehetősen visszás lenne ma pusztán ezért a – bármelyik ország akkori vezető rétegében potenciálisan meglévő – feltételezett szándékért ítélkezni a magyarok felett. Még inkább az lenne, ha emberöltőkkel a történtek után kérne számon valaki rajtunk olyan normákat, amelyeket csupán a második világháború után vetettek papírra az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. Nagyon ritka, amikor indokolt az efféle visszamenőleges törvénykezés: például a nürnbergi perre minden hibájával együtt is szükség volt, hogy lezárhassa az emberiség egyik legsötétebb korszakát. 50 Cent és Balogh Boglárka esete azonban aligha indokolja ezt a fajta keménységet.

A történtek viszont remekül rámutatnak arra, hogyan is gondolkodnak azok a véleményvezérkörök, amelyek a közbeszédet uralják, és egymás évtizedes hergelése után virtuális Nürnberget követelnek minden vélt vagy valós sérelmükért. Ha úgy adódik, akár egy Negro cukorka vagy egy félreértett fotósorozat miatt is. Ez a monomániás reakció minimum aránytévesztés – vagy egyenesen paranoia.