A közvélemény gyarmatosítása

Nem lehet virtuális Nürnberget követelni minden vélt vagy valós sérelemért.

Néhány éve történt: a 50 Cent néven ismert afroamerikai rapsztár Magyarországon járt, és egy boltban szembetalálta magát néhány zacskó Negro cukorkával. A zenész felháborodott: „nézzétek, mit találtam Európában!” – borzolta a kedélyeket a közösségi médiában az édesség fényképével. A „negro” ugyanis az Egyesült Államokban meglehetősen sértő szó a feketékre, de ha maga a név nem lenne elég, a rapper rajongói között még olyan is volt, aki egy felakasztott afroamerikait látott bele a csomagolásra nyomtatott figurába. Pedig két kattintással nemcsak azt deríthették volna ki, hogy a „kötélen lógó” fekete ember valójában egy kefét tartó kéményseprő, de azt is, hogy a cukorka feltalálójáról, Pietro Negróról kapta a nevét. Az eset állatorvosi lóként mutatja meg, milyen az, amikor az amerikai nézőpontot univerzálisként terjesztő vakbuzgóság találkozik a hiperérzékeny, minden sérelmet ezerszeresen megtorló jogvédői véleményiparral.

Ennek az évnek az elejére is jutott egy hasonló, szintén magyar vonatkozású történet: Balogh Boglárka újságíró a saját portréját alakíttatta át hét, különféle törzsből származó afrikai nő arcképévé, hogy – szándéka szerint – felhívja a figyelmet a kihalás szélén álló afrikai kultúrákra. Az ügyről a feminista Jezebel és a brit The Guardian is pamfletet közölt, és gyakorlatilag rasszizmussal vádolta meg Balogh Boglárkát. A magyar újságírónő avatatlan keze igazi darázsfészekbe nyúlt: a brit lap szerzője maró gúnnyal állapította meg, hogy még egy űrlény is értené, miért sérti az efféle ábrázolás a feketéket. A publicista a fotósorozatot a „blackface”-komédiákhoz hasonlította – ez a múlt századbeli Amerikában kedvelt kabaréforma volt, amikor is feketére maszkírozott fehérek mórikálták magukat, kidomborítva az afroamerikaiakkal szembeni negatív sztereotípiákat.

Talán a témában való járatlanságomat jelzi, de az iménti eset előtt még sohasem találkoztam ezzel a kifejezéssel, csak utána kerestem rá az interneten. Lehet, hogy a baráti köröm provincializmusát mutatja, de néhány, Amerikát megjárt ismerősömön kívül senki sem hallott erről a komédiatípusról, azt sem tudták, hogy ilyesmi egyáltalán létezett. Az is lehet, hogy csak én nem értem, miért vonja felelősségre a Guardian újságírója egy, a rabszolgatartás és a gyarmatosítás tekintetében teljesen ártatlan ország állampolgárát mindezekért a szörnyűségekért, vagy hogy miért várja el Balogh Boglárkától, hogy úgy ismerje az ezzel kapcsolatos érzékenységek finom hálóit, mint egy angolszász országba született fekete. A reakcióban egyszerre van jelen a polgárjogi aktivistákra gyakran jellemző, csak ürügyet kereső passzív agresszió, valamint a saját referenciakeret egész univerzumra való kiterjesztésének tipikus angol– amerikai szándéka. Ennek eredménye az a lehengerlő nézőpont-imperializmus, amelynek hadserege a milliárdos piacot kiszolgáló angol nyelvű média. Ez utóbbi erőfölénye pedig – akár a jelen cikkhez képest – az európai tűzfegyverekéhez hasonlítható a pattintott kőlándzsával szemben. Ez is gyarmatosítás, a közvélemény gyarmatosítása, méghozzá világméretekben.

Holott éppen az egykori kolonizáció és rabszolga-kereskedelem az, ami végső érvként szokott szolgálni minden ilyen jellegű vitában. Ennek a megközelítésnek a lényege az, hogy az egykori fehér emberek vagy részt vettek a fekete kontinens erőforrásainak és lakóinak kifosztásában, vagy valamiképpen részesültek annak hasznából. Ezért utódaik is felelősek Afrika, valamint az azon kívül élő fekete kisebbségek nyomoráért, így a feketék velük szembeni érzékenysége és dühe is jogos. Ami a legriasztóbb, az ennek a kifordított etnomarxizmusnak a totális és reflektálatlan jellege. Vagyis a kollektív elkövetői és kollektív áldozati csoport kijelölése, méghozzá a bőrszín alapján, a rasszizmus olyan szintjén, amelytől talán még az egykori blackface-komédiával szórakozó amerikai farmer is visszarettenne.

Ez a felfogás a gyarmatosítást az európaiak egyedülálló kapzsiságával és kegyetlenségével magyarázza, mintha a többi rassz vagy népcsoport mentes lett volna minden bűnös késztetéstől. Holott a kolonizáció és a rabszolgaság története korántsem csak azt az időszakot öleli fel, amikor éppen a fehér ember – pontosabban Nyugat-Európa néhány országa – volt nyeregben. Épp ellenkezőleg: ennek jó néhány ezer éves hagyománya van, amelynek afrikai történetében csak az utolsó három-négyszáz évben vállaltak szerepet az európaiak. Előtte különféle törzsek és királyságok, sőt birodalmak terjesztették ki egymásra a hatalmukat, és nem csak Egyiptom vagy a föníciai államok. Kerma fekete királyságától az egykori Kush földjéig számos országféle terjeszkedett mások rovására az ókorban. A középkorban a világ leggazdagabb uralkodója a Mali Birodalom manszája volt, aki Nyugat-Európa-méretű birodalma központjában fogadta gyarmatai adóját – sokszor rabszolgák formájában. Ami a bőrszín kérdését illeti: a több mint száz évig uralkodó fekete fáraók és kíséretük számára sem valószínű, hogy különösebb lelki törést okozott volna, hogy a világosabb bőrű Egyiptom trónján ülnek, azt pedig Ibn Battúta arab utazótól tudjuk, hogy Mali földjén megvetették a fehér embert. Tehát sem a rasszizmust, sem a rabszolgaságot, sem a gyarmatosítást nem az európaiak vitték el a kontinensre – ezért hiába távoztak ők, a problémák helyben maradtak. Most éppen Dél-Afrikában feketék irtják a búr telepeseket, ma is több százezerre teszik a rabszolgák számát, és érdemes felidézni, hogy Etiópia egészen 1992-ig gyarmataként uralta Eritreát.

Persze azt senki sem vitatja, hogy a legszervezettebben és a leghatékonyabban valóban az európaiak fosztották ki Afrikát – de ezért kollektíven akkor sem lehet egy egész rasszt megbélyegezni. A magyarok például csupán utazókkal és felfedezőkkel szálltak be a fekete kontinensért folytatott „nagy hajszába”, gyarmatosítóként vagy rabszolgatartóként soha. Persze abban a szokásos ellenérvben is van valami, hogy sok európai ország esetében nem a szándék, hanem a lehetőség hiányzott a kolonizációhoz: magyar részről még a Monarchiának sem volt erre elég kapacitása, hiszen a soknemzetiségű államot végveszélybe sodorhatta volna egy balul sikerült kaland. Ezért jelentette ki tömören Ferenc József, hogy „az Osztrák–Magyar Monarchia nem folytat gyarmatpolitikát”, nem pedig valamiféle korát megelőző humánus megfontolásból.

Azonban meglehetősen visszás lenne ma pusztán ezért a – bármelyik ország akkori vezető rétegében potenciálisan meglévő – feltételezett szándékért ítélkezni a magyarok felett. Még inkább az lenne, ha emberöltőkkel a történtek után kérne számon valaki rajtunk olyan normákat, amelyeket csupán a második világháború után vetettek papírra az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. Nagyon ritka, amikor indokolt az efféle visszamenőleges törvénykezés: például a nürnbergi perre minden hibájával együtt is szükség volt, hogy lezárhassa az emberiség egyik legsötétebb korszakát. 50 Cent és Balogh Boglárka esete azonban aligha indokolja ezt a fajta keménységet.

A történtek viszont remekül rámutatnak arra, hogyan is gondolkodnak azok a véleményvezérkörök, amelyek a közbeszédet uralják, és egymás évtizedes hergelése után virtuális Nürnberget követelnek minden vélt vagy valós sérelmükért. Ha úgy adódik, akár egy Negro cukorka vagy egy félreértett fotósorozat miatt is. Ez a monomániás reakció minimum aránytévesztés – vagy egyenesen paranoia.