A „trumpizmus” mint politikai jelenség

Stílusa brutálisan nyers, és kiszámítottan híján van az elitista jólfésültségnek.

Bár 2008 óta a tőzsdeindexek a duplájára ugrottak fel, ennek a hasznát a tehetős rétegek tették zsebre. A leépülő középosztályon belül Trump különösen a kevéssé iskolázott, fehér bőrű férfimunkások rétegének elégedetlenségét aknázza ki sikeresen, akik már elvesztették hitüket az „amerikai álomban”. Ahogy azt egy észak-karolinai lelkipásztor találóan kifejezte: „A régi álom egy ház volt két kocsival. Az új álom egy állás.” Ez a lecsúszó, haragos réteg alkotja Trump támogatóinak a derékhadát.

Az Egyesült Államok világszerepét egyre többen látják pesszimistán. Trump e tekintetben is felnagyítva tálalja az ország globális szerepét, amelyet az amerikaiak növekvő része hanyatlásnak és presztízsveszteségnek érez, követelve, hogy az USA több figyelmet fordítson saját belső problémáinak a megoldására. Trump szerint a mértéktelen katonai kiadások és emberáldozatok ellenére nincsenek amerikai győzelmek, sőt valójában egy sincs a második világháború óta. „Túl gyengék vagyunk a világban” – állítja. Szerinte Obama határozatlan és hátulról vezet, átengedve a kezdeményezést másoknak a világporondon.

A Közel-Kelet költséges káosz, ahonnan az Egyesült Államoknak katonailag ki kell vonulnia. Miközben Amerika az Al-Kaida ellen hadakozik, egy másik terrorszervezet, az Iszlám Állam saját államot létesített magának. Izolacionista külpolitikája mondatja vele, hogy a haszontalan külföldi katonai kalandokra fordított összegeket inkább a roskadozó hazai infrastruktúra felújítására és fejlesztésére kellene fordítani, hidakra, utakra és gyorsvasutakra. Ebben a kérdésben nagyon sok amerikai osztja az álláspontját.

Trumptól függetlenül az uralkodó politikai elitek iránti társadalmi ellenszenv – establishment-ellenesség – történelmi magasságokba emelkedett Amerikában. A közvélemény jelentős része az elitet vagy saját zsebre dolgozóként, vagy üzleti és politikai különérdekek kiszolgálójaként fogja fel. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok Kongresszusának tetszési indexe csupán tizenegy százalékon áll. A Republikánus Párt vezetőségének megítélése úgyszintén kedvezőtlen, különösen a legutóbbi két elnökválasztási vereség következtében, de amiatt is, hogy – kongresszusi többsége dacára – a párt nem tud felmutatni politikai eredményeket Obamával szemben. Trump épít erre a pártelit-ellenességre. Már a Teadélután (Tea Party) mozgalmat – mint alulról szerveződő konzervatív mozgalmat – is a republikánus vezetés tehetetlenségével való elégedetlenség szülte. Márpedig Trump és a mozgalom között komoly lelki rokonság van. Trump kész független jelöltként is indulni az elnökségért, ha a pártelit akadályozná.

A leszakadó rétegek és a konzervatívok szélsőséges nézetekre eleve hajlamos csoportjai Trumpban lelték meg az „erős embert”, aki erős államot ígér, közel egy illiberális rendszerhez. Az orosz elnökről – szinte csodálattal és hazabeszélve – mondja: „Putyin irányítja az országát, és vezetőként viselkedik, nem úgy, mint ahogyan ez nálunk van”. Az erős vezető gondoskodik az államhatárok védelméről: „Az az állam, amely nem tudja megvédeni saját határait, nem állam” – jelentette ki, utalva országa tizenegymillió illegális bevándorlójára.

Az amerikaiak nem kis részének elege van a távirányított, véleményüket állandóan a szponzorokhoz igazító politikusokból. Sokaknak imponál az, hogy Trump a saját hangján beszél, nem törekszik a politikai korrektségre, és gazdag különutasként nem kényszerül mások politikai elvárásainak megfelelni. Javarészt a saját pénzét költi, és csupán kis címletű adományokat fogad el. Stílusa brutálisan nyers, és kiszámítottan híján van az elitista jólfésültségnek. A riválisai közül senki nem merné kimondani „hazafiatlanul”, hogy a lehető legkisebb adó fizetésére törekszik, mert a kormányok elverik az adófizetők pénzét.

Donald Trump a nagyarányú illegális bevándorlás teljes felszámolását ígéri, beleértve egy fal felhúzását a mexikói határ teljes hosszában, és a tizenegymillió illegális bevándorló deportálását, akiknek egy részét közönséges bűnözőknek tartja. Itt a szélsőjobboldali, rasszizmusba hajló támogatói alá játszik. Szélsőséges és megvalósíthatatlan álláspontjával sikerült végképpen elidegeníteni magától a latin-amerikai eredetű szavazókat, akikkel a pártjának már régóta gondjai vannak. Pedig nélkülük már nem lehet az egyre multikulturálisabbá váló Amerikában elnökválasztást nyerni.

A politikus a terrorizmushoz való hozzáállásával keltette a legnagyobb vihart. A Párizsban és a kaliforniai San Bernardinóban végrehajtott támadásokat és az általuk kiváltott félelmet azonnal mozgósította a saját politikai céljára, kiaknázva – de mértéktelenül túl is reagálva – az érthető aggodalmakat. A világnépesség egyötödének vallását is támadta: az összes muszlim Amerikából való kitiltásának irreális ötlete miatt lavinaként zúdult rá a bigottság és a rasszizmus jogos vádja. A latin-amerikai bevándorlás kezelése mellett ezzel követte el a legnagyobb politikai hibát a kampányában. Túl sokat tulajdonított annak, hogy az amerikai közvéleményben a muszlim kisebbség iránt a legalacsonyabb a rokonszenv.

A tapasztalatok szerint egy évvel a választás előtt az amerikaiak többsége nem mutat komoly érdeklődést az előválasztási helyezkedések iránt. Az ilyenkor közölt közvélemény-kutatási adatok nem nyújtanak megbízható előrejelzést a végső elnökjelölt személyére. A februárban induló jelölőgyűlések és előválasztások eredményei sokkal fontosabb mércéül szolgálnak majd.

A választási matematika nem kedvez Trump számára. Szélsőséges nézetei miatt a bejegyzett választók körében csupán 14 százalékos a támogatottsága, azaz itt korántsem olyan népszerű, mint a bázisát képező erősen konzervatív rétegekben. Hillary Clintonnal, a demokraták szinte biztosra vehető elnökjelöltjével szemben jócskán alulmarad a közvélemény-kutatásokban. Marco Rubio floridai szenátor az egyetlen republikánus jelölt, aki következetesen nyerésre áll Clinton ellen. Emiatt és a latin szavazatok megszerzésének a reményében Rubio lett a pártelit új favoritja a leszerepelt Jeb Bush helyett. Saját pártjának vezetése teljesen kilátástalannak látja Trump győzelmét Clinton ellen, ezért mindent elkövet annak megelőzésére, hogy ő legyen a jelölt a Clevelandben júliusban tartandó elnökjelölő konvención. A vezetés abban a forgatókönyvben reménykedik, hogy Trump 35 százalékos támogatottsága nem nő már tovább, és a maradék 65 százalékból kinő egy jelölt – minden jel szerint Rubio vagy Ted Cruz texasi szenátor –, aki majd győzelmi eséllyel indulhat Clintonnal szemben. Trumpnak azonban döntő szava lesz abban, hogy ki lesz a párt jelöltje.

A másik forgatókönyv szerint a konvención – tiltakozásul a pártvezérkar számára hátrányos jelölési manipulációja ellen – Trump „ünneprontóként” független jelöltként indul a novemberi elnökválasztáson, Ross Perot 1992-es modelljét követve. A Trumphoz sokban hasonlító Perot nélkül – aki független indulóként tekintélyes 19 százalékot ért el – Bill Clintonból soha nem lett volna amerikai elnök az „első” Bush ellenében. Nagyon úgy tűnik, hogy Trumpra hasonló szerep vár abban, hogy a „második” Clintont is a Fehér Házba juttassa a republikánus szavazók megosztásával, akár a pártban maradva, de még inkább akkor, ha önálló jelöltként száll ringbe az elnökségért.

A szerző a washingtoni székhelyű Világbank volt vezető közgazdásza és jelenlegi főtanácsadója