Mindennek nevezték már Donald Trumpot, az amerikai Republikánus Párt vezető elnökjelölt-aspiránsát. Bohóc a világ legnagyobb cirkuszában, az amerikai elnökválasztási kampányban. Főszereplő a saját politikai valóság-show-jában. Fasiszta demagóg és politikai szörnyeteg. Önimádó hatalommániás. Vakbuzgó, rasszista és idegengyűlölő. A félelem és politikai elégedetlenség hullámlovasa. Bár van némi igazság ezekben a jellemzésekben, nagy fogyatékosságuk, hogy megragadnak a felszínen. Többről, az amerikai társadalom mélyén zajló folyamatokról van szó. Ha Trump csak stílust és populista hetvenkedést testesítene meg, akkor már régen vége kellett volna hogy érjen az eleve tiszavirág-életűnek jósolt tündöklése. Ezzel szemben már fél éve toronymagasan vezeti a republikánus elnökjelölt-aspiránsok listáját. A „Tegyük újra naggyá Amerikát!” jelszó alatt egyértelműen ő tematizálja – egyesek szerint inkább vulgarizálja – az amerikai közbeszédet. Ahogy erre az angol The Economist is rámutatott: paradox módon szinte minden abszurd, olykor politikailag szélsőségesen inkorrekt kijelentését követően a politikai tetszési indexe feljebb kúszik.
Bár Donald Trump celebként mindig is vonzotta a reflektorfényt, a kialakult helyzet sajátossága az, hogy a mostani politikai műsora – amelyet trumpizmusnak is neveznek már – többet árul el Amerikáról, mint magáról az üzletemberről. A „trumpizmus” minden, csak nem egy koherens politikai eszmerendszer. Több benne az impulzus, mint a gondolat. Egy eklektikus nézeteket tükröző konzervatív populista mozgalom, amely az amerikai társadalomban meglévő, de jórészt kezeletlenül maradt bajokra és a velük járó közösségi félelmekre és elégedetlenségre épít. Létező problémákra reagál, amelyeket azonban vészjóslóan fölnagyít, a politikai korrektséget sutba dobva bűnbakokat nevez meg, és egyszerű megoldásokat kínál. Mindezt megspékelve egy karizmatikus, erősnek látszó vezetővel, aki azt mondja, amit a hívei hallani szeretnének.
Mik ezek a társadalmi bajok? A republikánus elnökjelölt-aspiránsok közül Trump tudta a legnagyobb politikai tőkét kovácsolni az amerikai középosztály gazdasági helyzetének már két évtizede zajló jelentős romlásából, miközben a társadalom egy vékony rétege – az „egyszázalékosok” – javára további vagyonfelhalmozódás következett be. Trump nincs egyedül, amikor azt mondja, hogy Washington megszűnt a középosztály számára dolgozni. Pedig a 2008-as pénzügyi válságot követő „nagy recesszióból” Amerika már kilábalt, a munkanélküliség tízről öt százalékra süllyedt. Ám a globalizáció, a bevándorlás és a gyakorlatilag eltűnőben levő szakszervezetek miatt a munkabérek stagnálnak, sőt reálértékben tovább csökkennek. Az új munkahelyek többsége az alacsony fizetésű szolgáltatási ágazatokban jön létre. Felmérésesek szerint ma öt amerikai felnőtt közül egy szegény háztartásban él. A 2008-as válság óta hatmillióan csatlakoztak ehhez a széles társadalmi csoporthoz.
Bár 2008 óta a tőzsdeindexek a duplájára ugrottak fel, ennek a hasznát a tehetős rétegek tették zsebre. A leépülő középosztályon belül Trump különösen a kevéssé iskolázott, fehér bőrű férfimunkások rétegének elégedetlenségét aknázza ki sikeresen, akik már elvesztették hitüket az „amerikai álomban”. Ahogy azt egy észak-karolinai lelkipásztor találóan kifejezte: „A régi álom egy ház volt két kocsival. Az új álom egy állás.” Ez a lecsúszó, haragos réteg alkotja Trump támogatóinak a derékhadát.
Az Egyesült Államok világszerepét egyre többen látják pesszimistán. Trump e tekintetben is felnagyítva tálalja az ország globális szerepét, amelyet az amerikaiak növekvő része hanyatlásnak és presztízsveszteségnek érez, követelve, hogy az USA több figyelmet fordítson saját belső problémáinak a megoldására. Trump szerint a mértéktelen katonai kiadások és emberáldozatok ellenére nincsenek amerikai győzelmek, sőt valójában egy sincs a második világháború óta. „Túl gyengék vagyunk a világban” – állítja. Szerinte Obama határozatlan és hátulról vezet, átengedve a kezdeményezést másoknak a világporondon.
A Közel-Kelet költséges káosz, ahonnan az Egyesült Államoknak katonailag ki kell vonulnia. Miközben Amerika az Al-Kaida ellen hadakozik, egy másik terrorszervezet, az Iszlám Állam saját államot létesített magának. Izolacionista külpolitikája mondatja vele, hogy a haszontalan külföldi katonai kalandokra fordított összegeket inkább a roskadozó hazai infrastruktúra felújítására és fejlesztésére kellene fordítani, hidakra, utakra és gyorsvasutakra. Ebben a kérdésben nagyon sok amerikai osztja az álláspontját.
Trumptól függetlenül az uralkodó politikai elitek iránti társadalmi ellenszenv – establishment-ellenesség – történelmi magasságokba emelkedett Amerikában. A közvélemény jelentős része az elitet vagy saját zsebre dolgozóként, vagy üzleti és politikai különérdekek kiszolgálójaként fogja fel. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok Kongresszusának tetszési indexe csupán tizenegy százalékon áll. A Republikánus Párt vezetőségének megítélése úgyszintén kedvezőtlen, különösen a legutóbbi két elnökválasztási vereség következtében, de amiatt is, hogy – kongresszusi többsége dacára – a párt nem tud felmutatni politikai eredményeket Obamával szemben. Trump épít erre a pártelit-ellenességre. Már a Teadélután (Tea Party) mozgalmat – mint alulról szerveződő konzervatív mozgalmat – is a republikánus vezetés tehetetlenségével való elégedetlenség szülte. Márpedig Trump és a mozgalom között komoly lelki rokonság van. Trump kész független jelöltként is indulni az elnökségért, ha a pártelit akadályozná.
A leszakadó rétegek és a konzervatívok szélsőséges nézetekre eleve hajlamos csoportjai Trumpban lelték meg az „erős embert”, aki erős államot ígér, közel egy illiberális rendszerhez. Az orosz elnökről – szinte csodálattal és hazabeszélve – mondja: „Putyin irányítja az országát, és vezetőként viselkedik, nem úgy, mint ahogyan ez nálunk van”. Az erős vezető gondoskodik az államhatárok védelméről: „Az az állam, amely nem tudja megvédeni saját határait, nem állam” – jelentette ki, utalva országa tizenegymillió illegális bevándorlójára.
Az amerikaiak nem kis részének elege van a távirányított, véleményüket állandóan a szponzorokhoz igazító politikusokból. Sokaknak imponál az, hogy Trump a saját hangján beszél, nem törekszik a politikai korrektségre, és gazdag különutasként nem kényszerül mások politikai elvárásainak megfelelni. Javarészt a saját pénzét költi, és csupán kis címletű adományokat fogad el. Stílusa brutálisan nyers, és kiszámítottan híján van az elitista jólfésültségnek. A riválisai közül senki nem merné kimondani „hazafiatlanul”, hogy a lehető legkisebb adó fizetésére törekszik, mert a kormányok elverik az adófizetők pénzét.
Donald Trump a nagyarányú illegális bevándorlás teljes felszámolását ígéri, beleértve egy fal felhúzását a mexikói határ teljes hosszában, és a tizenegymillió illegális bevándorló deportálását, akiknek egy részét közönséges bűnözőknek tartja. Itt a szélsőjobboldali, rasszizmusba hajló támogatói alá játszik. Szélsőséges és megvalósíthatatlan álláspontjával sikerült végképpen elidegeníteni magától a latin-amerikai eredetű szavazókat, akikkel a pártjának már régóta gondjai vannak. Pedig nélkülük már nem lehet az egyre multikulturálisabbá váló Amerikában elnökválasztást nyerni.
A politikus a terrorizmushoz való hozzáállásával keltette a legnagyobb vihart. A Párizsban és a kaliforniai San Bernardinóban végrehajtott támadásokat és az általuk kiváltott félelmet azonnal mozgósította a saját politikai céljára, kiaknázva – de mértéktelenül túl is reagálva – az érthető aggodalmakat. A világnépesség egyötödének vallását is támadta: az összes muszlim Amerikából való kitiltásának irreális ötlete miatt lavinaként zúdult rá a bigottság és a rasszizmus jogos vádja. A latin-amerikai bevándorlás kezelése mellett ezzel követte el a legnagyobb politikai hibát a kampányában. Túl sokat tulajdonított annak, hogy az amerikai közvéleményben a muszlim kisebbség iránt a legalacsonyabb a rokonszenv.
A tapasztalatok szerint egy évvel a választás előtt az amerikaiak többsége nem mutat komoly érdeklődést az előválasztási helyezkedések iránt. Az ilyenkor közölt közvélemény-kutatási adatok nem nyújtanak megbízható előrejelzést a végső elnökjelölt személyére. A februárban induló jelölőgyűlések és előválasztások eredményei sokkal fontosabb mércéül szolgálnak majd.
A választási matematika nem kedvez Trump számára. Szélsőséges nézetei miatt a bejegyzett választók körében csupán 14 százalékos a támogatottsága, azaz itt korántsem olyan népszerű, mint a bázisát képező erősen konzervatív rétegekben. Hillary Clintonnal, a demokraták szinte biztosra vehető elnökjelöltjével szemben jócskán alulmarad a közvélemény-kutatásokban. Marco Rubio floridai szenátor az egyetlen republikánus jelölt, aki következetesen nyerésre áll Clinton ellen. Emiatt és a latin szavazatok megszerzésének a reményében Rubio lett a pártelit új favoritja a leszerepelt Jeb Bush helyett. Saját pártjának vezetése teljesen kilátástalannak látja Trump győzelmét Clinton ellen, ezért mindent elkövet annak megelőzésére, hogy ő legyen a jelölt a Clevelandben júliusban tartandó elnökjelölő konvención. A vezetés abban a forgatókönyvben reménykedik, hogy Trump 35 százalékos támogatottsága nem nő már tovább, és a maradék 65 százalékból kinő egy jelölt – minden jel szerint Rubio vagy Ted Cruz texasi szenátor –, aki majd győzelmi eséllyel indulhat Clintonnal szemben. Trumpnak azonban döntő szava lesz abban, hogy ki lesz a párt jelöltje.
A másik forgatókönyv szerint a konvención – tiltakozásul a pártvezérkar számára hátrányos jelölési manipulációja ellen – Trump „ünneprontóként” független jelöltként indul a novemberi elnökválasztáson, Ross Perot 1992-es modelljét követve. A Trumphoz sokban hasonlító Perot nélkül – aki független indulóként tekintélyes 19 százalékot ért el – Bill Clintonból soha nem lett volna amerikai elnök az „első” Bush ellenében. Nagyon úgy tűnik, hogy Trumpra hasonló szerep vár abban, hogy a „második” Clintont is a Fehér Házba juttassa a republikánus szavazók megosztásával, akár a pártban maradva, de még inkább akkor, ha önálló jelöltként száll ringbe az elnökségért.
A szerző a washingtoni székhelyű Világbank volt vezető közgazdásza és jelenlegi főtanácsadója
