Az angol misszió

David Cameronnak a visegrádi országokban tett látogatása változást hozhat az unió történetében.

David Cameronnak a visegrádi országokban tett látogatása változást hozhat az unió történetében. Először látszik összeállni kormányzati szinten egy olyan koalíció, amely igyekszik megállítani a brüsszeli vezetők ámokfutását az „egyre szorosabb unió” megvalósítása érdekében. A választók – ha erre lehetőséget kaptak – ebbéli véleményüket már többször kifejezésre juttatták. A dánok például népszavazáson utasították el a maastrichti egyezményt, és csak engedmények árán és hatalmas politikai nyomásra sikerült másodszorra elfogadtatni velük. A hollandok és a franciák az európai alkotmányra mondtak nemet, és csak Nicolas Sarkozy furfangosságának volt köszönhető, hogy az, némi módosítással (amihez már nem kellett népszavazás) és lisszaboni szerződésre átkeresztelve, végül mégis érvénybe léphetett. Sikeresebbek voltak a svédek, akik az euró bevezetését népszavazással akadályozták meg, valamint a norvégok és a svájciak, akik kétszer is nemet mondtak arra, hogy az európai uniós kényszerzubbonyt magukra vegyék.

Az alapító atyák jóindulatát persze aligha lehet megkérdőjelezni, amikor több mint fél évszázada, a római szerződés első soraként leírták, hogy eltökéltek „az Európa népei közötti mind szorosabb egység” alapjainak megteremtésében. Igaz, két sorral lejjebb hozzátették, hogy „erőfeszítéseik alapvető célja népeik élet- és munkakörülményeinek folyamatos javítása”, ami igaz is volt az integráció első három évtizedére, de semmiképpen az elmúlt negyedszázadra. Tegyük hozzá, az egyre szorosabb uniót úgy képzelték el, hogy a gazdagabb országok segítik a kevésbé fejlettek felzárkózását, aminek épp az ellenkezője történik: a legfeljebb olcsó munkaerőforrásnak és könnyen elérhető piacoknak tekintett periféria egyre inkább leszakad a centrumországoktól. De még ha esetleg változtatni is tudnának ezen a főleg a neoliberális ideológiából és az euró bevezetéséből származó helyzeten, az egységesítésnek akkor is korlátai vannak. Európa nem alkot egységes népet, nincs „európai démosz”, hanem hasonló kulturális gyökerekkel rendelkező, de eltérő nyelvű, szokású országokból áll, amelyeknek lakossága – közvélemény-kutatások szerint – hajlik az együttműködésre, de nem a nemzetállami szuverenitás teljes feladására.

Egy működőképes Európa megteremtésének előfeltétele éppen egy olyan konstrukció kidolgozása lenne, amely nem sérti a nemzetállami szuverenitást, ugyanakkor egyesítené az erőket ott, ahol az együttműködésből mindenki profitál. Ennek tipikus példái a közös infrastruktúrafejlesztési programok (például nagy sebességű vasúti összeköttetések), közös kutatási, továbbá kulturális programok és hasonlók lennének, amelyek csírájukban ma is megvannak, de a „négy szabadság” (áruk, szolgáltatások, munkaerő, tőke szabad áramlása) helyett ezeknek kellene a középpontba kerülniük.

Külpolitikai téren is illúzió a „közös hang” elérése, a legoptimálisabb esetben is az unió vezetése, egyes országai vagy országcsoportjai csak olyan külpolitikát folytathatnának, ami nem ellentétes más országok alapvető érdekeivel. Például ne fordulhasson az elő, hogy míg az unió vezetése egyik oldalról leállítja az Oroszországból a Déli Áramlat nevű vezetéken történő földgázbeszerzést, a másik oldalon teljesen rendben lévőnek tartja újabb vezetékek építését Németország és Oroszország között. Hasonlóképpen az unió vezetésének tartózkodnia kell attól, hogy az egyes országok demokratikusan választott kormányainak belpolitikai intézkedéseit bármiféle „európai értékekre” hivatkozva megkérdőjelezze. Ennek legutóbbi példája Lengyelország tetemrehívása az új médiatörvény miatt. Amíg a lengyel média szinte teljes egészében liberális kézben volt, addig a média szabadságával szemben Brüsszelnek nem volt kifogása, most, hogy ez részben megváltozik, az unió vezetői hirtelen haragra gerjedtek.

David Cameronnak a visegrádi országokban tett missziója európai siker lehet, ha a meglátogatott és esetleg más államok is erőteljes összefogással megállítják, netán visszafordítják Brüsszel centralizációs törekvéseit. Persze a lisszaboni szerződés módosítása nem könnyű feladat, ám lehet, hogy egyetlen betű megváltoztatása is elegendő lenne. Az „ever closer union” (egyre szorosabb unió) helyett a „never closer union” (soha szorosabb uniót) nem csak a briteket és a visegrádiakat, de Európa lakosságának döntő többségét is minden bizonnyal kielégítené.