A skandináv jóléti rendszereket évtizedekig csodálta a világ, és csodálja ma is, habár egyre többen gondolják úgy, hogy ezek a XXI. században már egyáltalán nem, vagy csak komoly kompromisszumok árán tarthatók fenn. A svéd szociális rendszerre, a finn oktatás sikereire, a boldog dánokra vagy a norvégok már-már mesébe illő fizetéseire még Európa nyugati felén is irigykedve tekintenek, hát még itt, nálunk, ahol sokan napi nyolc órában sem keresik meg az északiak munkanélküli-segélyét.
Kelet-közép-európaiként nem könnyű elképzelni, milyen anyagi természetű gondokkal küszködhetnek ezeknek a sikeres országoknak a lakói, bár nyilván nekik is megvan a maguk baja, mint ahogy az a menekültválság során is megmutatkozott. Még nehezebb elképzelni, hogy mi lehet az a gazdasági nehézség, amire az állam válasza az, hogy mindenkinek adni kell havi 250 ezer forintnak megfelelő eurót, függetlenül attól, hogy keményen dolgozik-e, vagy csak a távirányítót nyomkodja naphosszat.
Márpedig a finn kormány épp ezt, a havi nyolcszáz eurós, alanyi jogon járó jövedelem bevezetését fontolgatja, ezzel párhuzamosan pedig megszüntetné a jelenleg folyósított segélyeket. A lépés azzal járna, hogy a milliárdos üzletembertől az utcai kéregetőig mindenki ugyanakkora juttatást kapna az államtól. A finn társadalombiztosítási hivatal a hírek szerint 2016 novemberére állhat elő az erről szóló javaslatával. Persze azt már megszokhattuk, hogy a finnek triviálisnak tűnő kérdésekre is tudnak meghökkentő válaszokat adni. A legenda szerint a nyolcvanas években, amikor a finn gazdaság kisebb hullámvölgybe került, a közgazdászok pedig csak vitatkoztak vagy a vállukat vonogatták, a kormány úgy döntött, nem vár, amíg a szakembereknek sikerül dűlőre jutniuk a probléma gyökerét illetően, hanem megemeli az oktatásra fordított összegeket. Mondván, abból nagy baj nem lehet. És a jelek szerint nem is lett.
Manapság a finn kormány hasonló kihívással találja szembe magát. A munkanélküliség ez év tavaszán tizenkét százalék közelébe emelkedett, és igaz ugyan, hogy őszre ezt sikerült kilenc százalék alá szorítani, de kétségtelen, hogy a munkaerőpiac betegeskedik. A diagnózis szerint a jelenlegi finn rendszer nem ösztönzi megfelelően a munkanélkülieket a kevésbé jól fizető állások betöltésére, mert az így szerzett jövedelem nem sokkal magasabb annál, amit különböző segélyek formájában egy munkanélküli kaphat. Ez a jóléti csapda. A kabinet arra számít, ha az állástalanoktól elveszik a segélyeket, ám adnak nekik akkora összeget, amelyből – igaz, nagyon szűkösen, de – meg tudnak élni, a tétlen tömegek örömmel vetik bele magukat a rosszul fizetett munkákba is, csak hogy kissé emeljék az életszínvonalukat. Vagy elkezdik képezni magukat, és jóval felkészültebben térnek vissza a munkaerőpiacra. A kormány meg azzal járna jól, hogy feleslegessé válna az igencsak szövevényes, szerteágazó és nem csekély létszámú jóléti bürokrácia jelentős része.
Az ötlet akár logikusnak is tűnhet, csak az vele a gond, hogy nincs bizonyíték arra, az alapjövedelem a fent vázolt módon ösztönzi a munkanélkülieket. Kérdés, hogy a minimálbérért gürcölők nem dobják-e el a lapátot, ha szerényen ugyan, de megélhetnek anélkül is, hogy tönkretennék a derekukat egy építkezésen. Meg aztán így a magasabb segélyre szorulók juttatása csökken, míg azoké, akiknek valójában nincs is szükségük állami pénzre, emelkedik. Az alapjövedelem munkanélküliekre gyakorolt hatását eddig egyetlen kísérlet sem tárta fel kellő alapossággal, így mind az ellenzők, mind a támogatók a maguk szája íze szerint értelmezhetik az eredményeket. Az állóháborúnak a hollandiai Utrecht egyeteme vethet véget hamarosan, ugyanis tudományos kísérletbe kezdenek, hogy megvizsgálják, miként hat az alapjövedelem az érintettekre. Mindenesetre különösnek tűnhet, hogy ez a baloldali körökben szent grálként tisztelt modell még mindig csak elvi síkon létezik, miközben az ötlet már több mint kétszáz éves.
Először Thomas Paine brit származású politikus, gondolkodó 1795-ös Agrárjog című röpiratában jelent meg. A Paine-féle elképzelés hátterét az adta, hogy szerinte a termőföld az emberiség közös tulajdona, ezért mindenkinek részesülnie kell annak hasznából. Ebből következik, hogy koncepciója inkább a gazdag olaj- és földgázkészlettel rendelkező államok alapjövedelméhez hasonlítható. A gondolat a következő évszázadokban számtalan formában visszaköszönt, az alanyi jogon járó alapjövedelem széles körű bevezetésére azonban eddig senki sem vállalkozott. Angliában 1795 és 1834 között történt ugyan egy kísérlet: ott azoknak a családoknak a jövedelmét egészítették ki, akik a megélhetéshez szükséges összegnél kevesebbet kerestek. Az intézkedés társadalmi hatása azonban katasztrofális volt, a kortársak az elszegényedés általános rendszerének nevezték.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a XXI. században nem válhat időszerűvé az alanyi jogon járó fizetés. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint eljöhet az idő, amikor egyszerűen nem lesz szükség annyi foglalkoztatottra, mint ahányan dolgozni szeretnének, a technikai fejlődés ugyanis a legtöbb területen feleslegessé teszi a viszonylag drága emberi erő alkalmazását. Egy ilyen világban egyre szélesebb rétegeket fenyegetne a mélyszegénység az állam, áttételesen pedig az adófizetők gondoskodása nélkül. És erre a problémára a közmunka sem nyújthat általános megoldást, hiszen nagy tömegeknek az állam sem kínálhat értelmes és folyamatos elfoglaltságot. A változások szele egyébként már a ma emberét is meglegyintette.
A munkaerő-piaci helyzet sokkal bizonytalanabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ma már ritkaságszámba megy, hogy valaki egyazon munkahelyen dolgozza le az életét. Kialakulóban van egy úgynevezett prekárius – a munka- és jövedelembiztonságot legfeljebb hírből ismerő – társadalmi réteg. Ez az új proletariátus, amely a munkaerőpiacon felesleges, fogyasztóként viszont fontos. A prekáriusok számára kifejezetten előnyös lehetne az alapjövedelem, mivel legalább abban biztosak lehetnének, hogy nem halnak éhen, ha elveszítik egyébként sem jól fizetett és csak rövid ideig munkát kínáló állásukat. Esetükben az állami juttatás – akárcsak mostanság a családi pótlék vagy az alapnyugdíj – nem arra szolgálna, hogy ebből éljenek meg, hanem arra, hogy ezt munkabérrel kiegészítve stabilabb anyagi hátteret tudhassanak maguk mögött. Persze ez esetben azzal is számolni kell, hogy a politika az alapjövedelemtől függő szavazók kiszolgáltatottjává válhat. Mint arra Németh György közgazdász is figyelmeztetett, az alapjövedelemnek lehet realitása, ám fennáll a veszélye, hogy bevezetése után a választási kampányok egyszerű licitháborúkká silányulnak, a prekáriusok számottevő rétege pedig arra a pártra adja a voksát, amelyik az alapjövedelem nagyobb növelését ígéri. Ezáltal az ókori Róma „kenyeret és cirkuszt” kormányzási módszere valósulna meg.
Ráadásul ez a veszély a magyar politikai kultúra ismeretében egyáltalán nem tűnik valószerűtlennek. Épp ezért annak ellenére, hogy van néhány, az alapjövedelem bevezetését szorgalmazó magyar kezdeményezés is – ilyen például a felnőtteknek ötven-, gyermekeknek huszonöt-, babát váró kismamáknak hetvenötezer forintos alapjövedelmet javasló létpénz vagy az Együtt hasonló programja –, valószínűleg jobban tennénk, ha megvárnánk, amíg legalább egy ország bebizonyítja, hogy az alapjövedelem nem megnyomorítja, hanem felvirágoztatja a társadalmat.
A puding próbája az evés. Nem biztos, hogy jól járnánk, ha mi lennénk a gazdagabb államok előkóstolói.
