Nincs abban semmi különös, ha egy uszoda felépítését követően, az átadásnál az emberek már azt sem tudják, hogy volt valaha egy ünnepélyes alapkőletétel. Erről senki sem beszél egy idő után, a feledés homályába vész, vajon miként is nézett ki az alapkő, milyen nagy igazságot rejtettek el benne.
Lassan az az ember érzése, hogy Hosszú Katinka ügye, illetve az úszónő által megfogalmazott szakmai felvetések is hasonló sorsra jutottak. Mármint az, hogy a világhoz képest jelentős az elmaradásunk az edzésmódszerek terén, hogy talán nem egy medence partján kellene a világ egyik legjobbjának öltöznie – legalább egy kabinban –, illetve hogy kell-e neki saját masszőr és mozgáselemző szoftver vagy sem. Pedig ez volt az alap.
Ám ezekre a felvetésekre ma már nagyon kevesen emlékeznek, hiszen az úszónő – és minden kétséget kizáróan zseniális edzője-férje, Shane Tusup – azt hitte, a kommunikáció és a PR tekintetében is képesek olyan teljesítményre, mint a medence világában. Tévedtek.
Ugyanis a túloldalon a szövetség elnöke pont ebben verhetetlen hosszú évek óta. Ha kell, nyájas az őt megtámadókkal is, de csak addig, amíg azok nem hibáznak. Ugyanakkor mindenkit, még egy 75 éves edzőlegendát is képes a saját céljaira felhasználni. Mert az, ahogy Katinka és a férje bánt mindenki Laci bácsijával, hatalmas hiba és illúziórombolás volt. Akárcsak az, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottak a 2017-es hazai rendezésű vizes vb reklámfilmjében való szereplésnek. Nagy öngólok voltak ezek, és ha Katinka és Shane esetleg egy kommunikációs szakemberre bízza a két sajtótájékoztató levezetését, nem pedig saját maguk akarnak mindent megoldani, egyszerűen esélye sem lett volna a másik félnek. De nem ez történt. A „magunk urai vagyunk” virtus nem jött, nem jöhetett be. És ettől kezdve nem volt megállás. Kit érdekelt már, hogy a szakmai kifogásoknak voltak-e alapjai – igenis voltak –, kizárólag arra futott ki minden megszólalás, hogy a szövetség és vezetője nem adja ki kezéből a kezdeményezést. És a nép, az istenadta nép, amely kezdetben szinte a nemzet hőseként kezelte az úszónőt, aki szembe mer szállni a hatalommal, és ki meri mondani, ha gondjai vannak, elkezdte pénzéhes, követelőző, magáról alaptalanul sokat gondoló, a hazáját semmibe vevő emberként aposztrofálni a sportolót és párját.
Ez a fordulat elkényelmesítette a mindennap valamivel előálló úszószövetséget. Elkezdtek nagyon biztosak lenni önmagukban, vélt vagy valós igazukban, tévedhetetlenségükben. Amikor a sportnapilap hasábjain odáig mentek el, hogy a szövetség sajtófőnöke készített interjút a lemondó, majd visszatérő szövetségi kapitánnyal, az azért már jelezte: itt komoly bajok vannak.
És mindennap jöttek a közlemények, amelyek egyike sem a békülést, hanem a sportoló minél erősebb víz alá nyomását szolgálta. Persze az alapokról, azok igazságtartalmáról egyetlen szó sem esett ezekben. Majd szerdán kiderült, a sportág vezetése nagy igyekezetében már azt sem tudja, mit és mikor tudott meg Hosszú Katinkáról, bár ettől még megzsarolja – hívja a kapitányt, ha úszni akar –, majd ráébredve a nagy bakira, eljátssza a nagyvonalút, és engedi úszni a legjobb magyar úszónőt. A vezér pedig gyorsan bemegy a televízióba, de ott nem azt mondja, hogy bocsánat, rosszul kommunikáltunk, hanem ismét előhozza, hogy ki és miként vállalt vagy nem vállalt szerepet az Európa-bajnokság reklámfilmjében, illetve ki milyen példát mutat a fiataloknak a magatartásával – miközben szemrebbenés nélkül nevezi a sportolót a világ legjobbjának.
S közben az alapokról, a valós problémákról már tényleg senki sem beszél.
