Ez a fordulat elkényelmesítette a mindennap valamivel előálló úszószövetséget. Elkezdtek nagyon biztosak lenni önmagukban, vélt vagy valós igazukban, tévedhetetlenségükben. Amikor a sportnapilap hasábjain odáig mentek el, hogy a szövetség sajtófőnöke készített interjút a lemondó, majd visszatérő szövetségi kapitánnyal, az azért már jelezte: itt komoly bajok vannak.
És mindennap jöttek a közlemények, amelyek egyike sem a békülést, hanem a sportoló minél erősebb víz alá nyomását szolgálta. Persze az alapokról, azok igazságtartalmáról egyetlen szó sem esett ezekben. Majd szerdán kiderült, a sportág vezetése nagy igyekezetében már azt sem tudja, mit és mikor tudott meg Hosszú Katinkáról, bár ettől még megzsarolja – hívja a kapitányt, ha úszni akar –, majd ráébredve a nagy bakira, eljátssza a nagyvonalút, és engedi úszni a legjobb magyar úszónőt. A vezér pedig gyorsan bemegy a televízióba, de ott nem azt mondja, hogy bocsánat, rosszul kommunikáltunk, hanem ismét előhozza, hogy ki és miként vállalt vagy nem vállalt szerepet az Európa-bajnokság reklámfilmjében, illetve ki milyen példát mutat a fiataloknak a magatartásával – miközben szemrebbenés nélkül nevezi a sportolót a világ legjobbjának.
S közben az alapokról, a valós problémákról már tényleg senki sem beszél.
