Magyar szemmel nézve egészen meglepő ötlettel állt elő Toby Perkins, a brit Munkáspárt alsóházi képviselője. Azt szeretné elérni, hogy Anglia – Skóciához és Waleshez hasonlóan – nemzeti identitását erősítendő saját nemzeti himnuszt használjon a sporteseményeken, ne a God Save the Queen kezdetűt. Az 1745-ös, ismeretlen szerző által írt dal az Egyesült Királysághoz tartozó összes ország himnusza, viszont ezek az országok több sportágban külön versenyeznek. Így például a tavaly decemberi angliai rögbi-világbajnokság Anglia–Wales összecsapásán a walesiek saját dalt énekeltek, míg az angolok a brit himnuszt.
„A nyári labdarúgó-Európa-bajnokságon ismét játszunk Walesszel. Azt hiszem, itt az ideje megtudni, mit gondolnak az emberek a kérdésről” – indokolta meg a közbeszédet máris tematizáló javaslatát Toby Perkins, akit más pártok képviselői is támogatnak. A politikus hangsúlyozta, hogy ő keresztény és nem köztársaságpárti, azaz javaslata nem Isten és a királynő ellen irányul. Perkins szerint az igényt jól jelzi, hogy ahová régebben a brit Union Jack lobogót vitték az emberek, oda most az angol Szent György-zászlót viszik magukkal. Javaslata is van a képviselőnek arra, mit kellene játszani a God Save the Queen helyett: a Jerusalemet, amely William Blake egyik versének megzenésített változata. Ugyanezt a dalt támogatja David Cameron brit miniszterelnök is, ráadásul használatának előzménye is akad: a 2010-es, Indiában rendezett Brit Nemzetközösségi Játékokon az angolok a Jerusalemet énekelték, miután emellett tették le voksukat az emberek egy szavazáson.
De valóban olyan kardinális kérdés az angol nemzeti identitás az Egyesült Királyság keretein belül? Domináns identitás nem létezik, a brit attitűdfelmérések (British Social Attitudes Survey) szerint egyik önmeghatározást sem vallja a népesség abszolút többsége, ráadásul bonyolítja a helyzetet, hogy egy brit számára „britsége” állampolgári identitás, és e mellé társul egy etnikai identitás is (például az angol). Ahogy Richard Rose 1982-ben már megfogalmazta: Anglia elsősorban lelkiállapot, nem pedig állam. Az angol identitásnak sokáig csak kulturális vonzata volt, politikai viszont nem – hiszen az Egyesült Királyságban az angolok voltak a legerősebbek, és azt jó ideig a maguk képére formálhatták.
Mégis úgy tűnhet, hogy az utóbbi években az etnikai identitások folyamatosan erősödnek a korona országaiban, ráadásul ezt az érzetet erősíti a migráció és a skót függetlenedési törekvések identitásképző ereje is: mindkettővel szemben működik az önmeghatározás. A már említett attitűdfelmérések mindemellett azt mutatják, hogy ugyan 1999 és 2012 között volt változás az arányokban, mindkét évben ugyanannyian voltak a magukat britnek és angolnak vallók. Angliában a helyzet értelmezését nehezíti, hogy a felmérések kimutatták: az emberek szerint túl sokan keverik össze az angol és brit identitást. A fentiek alapján lassan igaza lesz a skót nacionalizmus egyik teoretikusának, Tom Nairnnek, aki 1977-es The Break-Up of Britain (Nagy-Britannia feloszlása) című művében jelezte: a „britségnek” vége.
Ez a vég persze még nincs olyan közel, sőt hiba lenne leszámolni a brit identitással. Inkább a gyarmatbirodalom széthullásával egy időben megrendült brit tudat valamilyen restaurációjára lenne szükség, az Egyesült Királyság ugyanis nem létezhet enélkül. A devolúció folyamata, a skót függetlenségi törekvések ugyan rövid távon nem jártak sikerrel, hiszen II. Erzsébet országa még egyben van, de az identitásbeli változások hosszú távon akár szét is szakíthatják. A fenti himnuszos mizéria egy újabb lépés lehet ebbe az irányba.
