A feministák szükségszerűen a kisebbségek és a kirekesztett csoportok védelmével foglalkoznak. Ha néhányuk nehéznek találja, hogy beszéljen az esetről, mert aggódik amiatt, hogy esetleg az a menekültek elleni agressziót bátoríthatja, nem fogom elítélni. A hiba nem a feministákban van, hanem azokban, akik miatt a feministák nem mernek beszélni – gyakran ugyanazok az emberek, akik kifejezik felháborodásukat, amiért nem beszélnek – írta kissé erőtlen magyarázat gyanánt Jessica Abrahams a Prospect magazinban arra, hogy miért is nem szólaltak fel a feministák a kölni erőszakoskodások ellen.
A progresszió erői szerint ugyanis – legalábbis úgy tűnik – a nyugati fehér, heteroszexuális férfiakon kívül mindenki hátrányokkal küzd és védendő. Például a nők. Például a bevándorlók. Például a muszlimok. A bevándorló muszlimok, a bevándorló muszlim nők (arrafelé bizonyára ez számít halmozottan hátrányos helyzetnek). Ha az egyik védendő társadalmi csoport nekiesik a másiknak, akkor beáll a rövidzárlat. Erre nincs recept, nincs megoldás. Csak arra, ha a hivatalos, többségi elnyomók erőszakoskodnak. Más esetben fejkapkodás van, ide is és oda is. Nyakak behúzása, kivárás, hogy talán elmúlik a vihar.
Mi történik, ha két pártfogolni szándékozott kisebbség egymásnak esik? – tettem fel a kérdést pár éve egy CEU-s konferencián, ami a szólásszabadságról szólt. Pontosabban annak korlátozásáról, tekintve, hogy az előadók többsége úgy gondolta, hogy az elnyomott kisebbségek felszabadításának és esélyegyenlőségének érdekében igenis korlátozható a szólásszabadság. Csak hát például az Európában őshonos zsidóság és a bevándorló muszlimok ellentéte egyre gyakoribb napnyugat felé. Az is igaz, hogy az ottani progresszió nem tartja előkelő helyen a védeni szándékozott minoritások listáján a zsidóságot. Ettől még marad a kérdés: ha csúnyákat mond egymásra egy nyugat-európai zsidó és egy muszlim, kinek kell igazat adni? Vagy kinek kell korlátozni a szólásszabadságát?
Mindebből az következik, hogy téves a baloldal egyik régi mítosza, miszerint minden kisebbség egy kalap alá vehető, legyen az nemzeti, vallási vagy életmódbéli. Az elképzelés úgy szól, hogy fogjanak össze az elnyomottak, egyesítsék erőiket és vonuljanak közösen a harcba. Ez amúgy logikus és érthető elgondolás, kecsegtető stratégia. Akkor van baj, ha kiderül, hogy vannak összefogni nem óhajtó kisebbségek. Az még egy dolog, amikor két nemzeti kisebbség nem akar összefogni, mert nem szeretik egymást. Ez nem annyira etikai kérdés. De mi van akkor, ha – akárhogy is próbálják párhuzamba állítani a melegházasság propagálói a „fajközi” házasság egykori amerikai vagy a zsidó–nem zsidó házasság nemzetiszocialista tiltását a melegházasság el nem ismerésével – az ortodox rabbik és az amerikai Dél fekete baptistái nem támogatják a melegeket?
Vajon az ilyen esetek sajnálatos veszekedésnek számítanak, amikor a felszabadítók megpróbálják jó óvó néni gyanánt elmagyarázni az érintetteknek, hogy félre kellene tenniük az ellentéteket? Vagy inkább arra mutatnak rá, hogy a bármilyen szempont alapján értelmezett kisebbségi lét önmagában nem kizárólagos értelmező és szervezőerő? Hogy néha ez teljesen mellékes, és ezeket a törésvonalakat más törésvonalak írják felül, például a különböző világnézeti meggyőződések? Hogy nem lehet a világot pusztán elnyomottak és elnyomók kettősségében értelmezni? Talán az utóbbiról van szó.
A szerző újságíró
