Alighanem egyidős az emberiséggel a régebbi korok kulturális alkotásainak elpusztítása egy új, egy más eszme nevében. Az ősember a másik törzs totemjét, az ókori hatalom az őt megelőző teokrácia oltárát, királyszobrait döntötte a földre. Nem volt ez máshogy később sem, hol a szent buzgalom, hol a vallási fundamentalizmust is felülmúló forradalmi hevület végzett a múlt megannyi emlékével. Antik istenek márványszobrai végezték darabokban középkori várak habarcsában, halomba hordott műkincsek gyúltak lángra rebelliók káoszában, templomok omlottak le, miközben buzgó cenzorok keze rótta a listát a mindenkori tiltott írásokról.
Ha azt gondoljuk, a XXI. században vége az efféle barbárságnak, elég egy pillantást vetnünk az Iszlám Állam fanatikusaira, akik éppen az emberi civilizáció egyik bölcsőjének műemlékeit robbantják darabokra, mondván, istentelen bálványok azok, és sértik az igazhitűek szemét. S ha úgy véljük, legalább Európa mentes ettől, tévedésünkre mi sem jobb bizonyíték, mint ami nemrég az amszterdami Rijksmuseum festményeivel történt, amelyek más „igazhitűek” – a mindenféle kirekesztés látszatától is rettegő, fél század liberalizmusával domesztikált európai közönség – idegeit borzolják. Legalábbis ezt állítják az új vallás inkvizítorai, akik szerint egy-egy XVII– XVIII. századi alkotás címe is sértő lehet a XXI. század látogatói szemében, ezért a néger mellett az eszkimó, indián, törpe és hasonló szavakat is aprólékosan kicenzúrázzák a képek eredeti címéből – amelyet többnyire maguk az alkotók adtak.
Vitathatatlan, hogy Hollandia a gyarmatosítás csúcspontján saját területe hatvanszorosa fölött uralkodott, és a háromszög-kereskedelem egyik főszereplőjeként jókora részt vállalt az afrikai rabszolgák Amerikába hurcolásában. De mégis mire jó a festmények átnevezése, a mai, polkorrekt ízléshez igazítása? A holland aranykornak is nevezett korszakban elkövetett bűnökkel való szembenézést biztosan nem erősíti ez az esztelen kozmetikázás. Ami történt, megtörtént: a holland korona dicsőségét szolgáló hódítás mai szemmel nézve kegyetlen hódító háború, az „istentelen vadak” keresztvíz alá vezetése erőszakos térítés, a civilizáció útjára kísérésük pedig lelketlen rabszolga-kereskedelem. Mindazonáltal visszamenőleg eltüntetni ennek a korszaknak a nyomait inkább tűnik történelmietlen sunnyogásnak, mint a múlttal való korrekt szembenézésnek.
Hiszen Rubens zseniális művészete éppúgy ennek a múltnak a része, mint Willem Kieft tömegmészárlása az új-hollandiai indiánok között. Az általános iskola óta tudjuk, hogy egy adott kor történéseit és produktumait annak történelmi kontextusában kell értelmezni – a festő Három Gráciáján éppúgy értelmetlen a képfelbontást vizsgálni, mint a XX. század emberi jogi vívmányait követelni a korabeli Európán. Ha a múzeum vezetősége szükségét érzi a magyarázkodásnak, miért nem teszik meg ezt a képhez tartozó leírásban, ahol helyük lenne az efféle betoldásoknak? S amellett, hogy a címek egy része mai szemmel nézve valóban sértő lehet, a képeken is sokszor alárendelt helyzetben szerepelnek a kisebbségek. De akkor mi lenne a megoldás? Át kell festeni, netán el kell tüntetni őket?
Már rég nem mer senki olyan műalkotást letenni az asztalra, amely nem az új inkvizítorok ízlése szerint való. Hát most a régieket veszik elő újra és újra, hátha találnak benne valamit, ami Tolerancia istenségnek nem tetszik, és amire lesújthatnak, Mark Twain klasszikusaitól a holland festőóriások képcímeiig. Az antirasszizmus fundamentalistái hiába vannak akár térben, akár időben távol a képromboló csőcseléktől vagy az Iszlám Állam barbárjaitól, a jelszavuk ugyanaz: a múltat végképp eltörölni!
