Hosszú ideje vita zajlik a közgazdászok körében arról, hogy jó-e egy ország gazdaságának, ha gyengül a nemzeti valutája, illetve ha jó, akkor milyen körülmények között, és meddig. Vannak, akik abban hisznek, hogy a gyengülő valuta ösztönzi az exportot, ezért segíti a növekedést, a munkahelyteremtést. Ebből következően pedig, állítják, javíthatja a versenyképességet is. Mások szerint elsősorban akkor jó a gyenge valuta, ha válságban vagy válságközeli helyzetben van egy ország. A gyenge valutának köszönhetően ugyanis nagyobb bevételre tehetnek szert azok a cégek, amelyek exportálnak. Ha pedig bővül az export, az kibillentheti a gazdaságot a válsághelyzetből. Negatív példaként Görögországot szokták említeni. Ugyanis a válságos helyzetben lévő görög gazdaság számára a gazdaság lendületbe hozása valutaleértékeléssel nem volt lehetséges az euróövezethez való tartozás miatt.
Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint a leértékelt valuta jó eszköz a még nemzetközileg gyenge hazai ipar megerősítésére, a gazdasági fejlődés beindítására. Példaként szokták említeni Dél-Koreát vagy Tajvant, amely országok azért értékelték le a valutájukat, hogy megerősítsék gazdaságukat. Ezekkel az érvelésekkel azonban legalább két alapvető probléma van. Kezdjük az utóbbival! Valóban igaz, hogy mára gazdaságilag erőssé vált országok korábban maguk is alkalmazták a leértékelést. Ezek az országok azonban nem a náluk működő külföldi befektetőknek akartak kedveskedni ezzel, hanem a nemzeti ipart, a hazai cégeket akarták előnyhöz juttatni azért, hogy meg tudjanak erősödni. Ez olyan jól sikerült, hogy mára ezen országok cégei nemzetközileg sikeres, más országokban – mint például nálunk is – működő leányvállalatokat létrehozni képes vállalkozásokká nőtték ki magukat. Az is igaz, hogy ha egy ország gazdasága súlyosabb válságba kerül, akkor az abból való kikerülést segítheti a nemzeti valuta rövid távú leértékelése. Ezzel – időszakosan – fejlett országok is éltek, például Nagy-Britannia vagy Ausztrália. Tegyük hozzá, hogy ez esetben is főleg akkor lehet sikeres ez a megoldás, ha van elegendő hazai tulajdonban lévő vállalkozás, amely az így létrehozott többletértéket otthon befekteti, ezzel keresletet támaszt, munkahelyeket teremt, azaz felpörgeti a gazdaságot. Viszont ha egy országban a gazdaságot elsősorban a külföldi cégek uralják, akkor ezek a cégek a növekvő exportból származó többletprofit jelentős részét valószínűleg hazaviszik, így a telephelyükként szolgáló ország gazdasági problémáinak megoldásához kevéssé járulnak hozzá.
De mi a helyzet azzal a szintén ismert véleménnyel, amely szerint a valutaleértékelés növeli az adott ország gazdasági versenyképességét? Ez az érvelés a versenyképességi elméletek alapján teljesen elfogadhatatlan. Egy ország versenyképessége ugyanis azzal javítható, hogy jobb, nagyobb tudás- és újdonságtartalmú termékek és szolgáltatások előállítására teszi alkalmassá magát. A valutaleértékelés viszont csak látszateredményt hoz, ugyanis a kevéssé versenyképes termelést versenyképesebbnek tünteti fel azzal, hogy az alacsonyabb külföldi, például dollárbevételt – a gyenge hazai valutára való átváltással – megnöveli. Ettől azonban még az eladott termék és szolgáltatás tartalmilag ugyanaz marad, nem lesz versenyképesebb. A tartós leértékelés ugyanakkor a nemzeti vagyont is devalválja: csökkenti a bérek, ingatlanok értékét. Igaz, nagyon jól járnak vele a külföldi turisták, mivel a pénzükért sokkal több áruhoz, szolgáltatáshoz juthatnak hozzá. De jól járnak azok is, akik komolyabb bevásárlásokban, befektetésekben érdekeltek, cégeket, épületeket, egyéb vagyontárgyakat akarnak megszerezni, mivel számukra ezek az értékek olcsóbbá válnak. A liberális, nemzeti értékrenddel véletlenül sem vádolható The Economist 2013. február 12-i számában így írt erről: „A leértékelés csökkenti egy ország életszínvonalát. Nagyon gyakran a leértékelés oka a sikertelen gazdaságpolitika.” Michael Porter, a versenyképesség vitathatatlanul legnagyobb szakértője pedig így fogalmaz: „A versenyképesség javulása a termelékenység növekedésétől, azaz attól függ elsősorban, hogy mennyire képes egy ország mobilizálni, okosan hasznosítani a rendelkezésére álló tudást, a humánvagyont. Ezért az az érvelés, hogy a leértékelés növeli a versenyképességet, mélységesen hibás, és azok az országok, amelyek ezt az eszközt tartósan használják, gazdaságuk fejlődése ellen cselekszenek. Ugyanis a valutaleértékelés nemzeti szintű fizetéscsökkentést és importot drágító, fejlődésellenes lépést jelent.”
Ez az idézet már utal a leértékelésnek egy tartósabb, különösen káros hatására is. Ez pedig az, hogy egyrészt nem ösztönöz a termelékenység növelésére, másrészt drágítja a korszerűsítést, az innovációt. Ugyanis ha a cégek csupán azzal nagyobb bevételre tehetnek szert, hogy a külföldi valutában kapott bevételt átváltják a gyenge hazai valutára, akkor nincsenek arra ösztönözve, hogy a jobb eredményeket innovációval, jobb, okosabb munkaszervezéssel vagy a költségekkel való hatékonyabb gazdálkodással érjék el. Másrészről a leértékelt valuta megdrágítja az importot, ezzel ellehetetleníti azokat a hazai kis cégeket, amelyek – importot is felhasználva – elsősorban a hazai piacra termelnek. De ennél nagyobb probléma az, hogy a dráguló import megdrágítja az innovációt. Ez is elsősorban a hazai kisvállalkozásokat sújtja, mivel nem tudják versenyképességüket úgy, ahogy kellene, vagyis tudással, korszerűbb technológiák alkalmazásával javítani, mivel ezek beszerzése drága lesz számukra. Vagyis a valutaleértékelés hosszabb távon nem javítja, hanem éppen hogy rontja a versenyképesség javításának esélyeit, megnehezítve, hogy a nemzeti gazdaság magasabb szintre lépjen, tudással, innovációval versenyezzen, és ezzel emelni lehessen a lakosság életszínvonalát és életminőségét.
Mindezek mellett a valuta leértékelése hozhat rövid távú fellélegzést valamely nagyon rossz, válságos helyzetben. A tartósan gyenge valuta azonban káros a gazdaság és a társadalom fejlődése szempontjából egyaránt. Egy gazdaság versenyképességének javításához nem valutaleértékelésre, hanem modernizációra, szerkezeti változtatásra, diverzifikációra, vagyis a gazdaság sokszínűségének, a tudásalapú tevékenységek arányának növelésére van szükség.
De mi a helyzet Magyarországon? A forint árfolyama erősödések és gyengülések egymásutánisága mellett, tendenciában folyamatosan gyengül, azaz lassú leértékelődése figyelhető meg a dollárhoz, az euróhoz és a fonthoz viszonyítva egyaránt. Az MNB hivatalos devizaárfolyamai alapján 2009. január 14-én még egy euróért 277, egy dollárért 209,6 és egy fontért 304 forintot kellett fizetni. Ezek az értékek 2016. január 14-én 316, 289,9 és 416,7 forintra emelkedtek. Ez átlagosan 14 százalékos valutagyengülést jelent hétéves idősávon, azaz éves átlagban kétszázalékos gyengülés következett be. Ez a változás – a nálunk működő, tőlünk exportáló külföldi cégeken kívül – kétségtelenül jól jön a hazai cégek közül például a turizmusban érdekelt vállalkozásoknak, ugyanakkor egyértelműen rossz hatással van a technológiai korszerűsítésre, és rontja a tudásalapú gazdasági szerkezetváltás esélyeit. Ezért esetünkben nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy a leértékelés elvezet majd bennünket a fejlettebb és erősebb hazai gazdaság létrejöttéhez. Továbbá a valutaleértékelődésnek is köszönhetően előállt tudásleértékelődés látható jele a tudás „lábon” való távozása, vagyis a szakemberek felgyorsult elvándorlása, ami szintén a tudásalapú gazdasági szerkezet megteremtését gátolja. Mivel pedig nemzeti valutánk gyengülése már hosszabb ideje zajlik, ezért nem fogadható el az a közgazdasági magyarázat sem, amely szerint nálunk a leértékelés csupán a rövid távú egyensúlytalanság korrigálására szolgál.
Az elmondottak alapján időszerű lenne őszintén megválaszolni azt a kérdést, hogy akarunk-e mi valaha tudással, innovációval és nagy hozzáadott értékkel versenyző gazdaságot teremteni, és ha igen, akkor ebben milyen szerepet játszhatna a nemzeti valuta értékállandóságának megőrzése.
A szerző közgazdász
