Sőt, ez nem is áll szándékukban: gettókat formálnak, nem keresik a kapcsolatokat a német társadalommal. Persze kivételek mindig akadnak, de a 2015-ös menekültválság és az ezzel egy időben egyre erőteljesebben megjelenő terrorizmus világosan mutatja a 2009-es elemzés megállapításainak helyességét. Hét év után sem történik azonban semmi érdemleges, a válasz ugyanaz: tehetetlenség és illúzió, ami bevándorlásügyben az európai vezetőket mindig is jellemezte. A gazdasági ellentétek mellett a bevándorláshoz való hozzáállás a másik jelentős választóvonal Európában: az új tagállamok nem kérnek a Nyugat-Európában már előrehaladt iszlamizációból. Lehet, hogy az Odera–Neisse-határ a jövőben Európát nem kommunista és kapitalista, hanem muszlim és keresztény részre fogja osztani.
A harmadik, Európát megosztó jelentős választóvonal a külpolitika, amely jelenleg a legélesebben az Oroszországgal való kapcsolatok megítélésében jelentkezik. Míg Nagy-Britannia, a skandináv és a balti államok, valamint Lengyelország a kemény konfrontáció hívei, addig Dél-Európa és több közép-európai ország az Oroszországgal való normális viszony kialakításának híve. E téren sem látszanak a kibontakozás körvonalai.
Ami a jövő perspektíváit illeti, maga Jean-Claude Juncker nyilatkozott úgy a 2015. évi utolsó uniós csúcsot követő sajtótájékoztatón, hogy „a krízis, amivel találkoztunk, fennmarad, és mások jönnek majd hozzá”. Egyetértünk, de pont az ő feladata lenne, hogy az önámítás helyett megoldásokat találjon a különböző válságokra. Úgy látszik azonban, hogy a realitásokkal szembenézni képes uniós vezetőkre egyelőre várnunk kell.
