Az egyik nagy küzdelmet az unió vezetése a görög Szirizával folytatta, és kétségtelenül győzött, ez a győzelem azonban azt jelentette, hogy az EU tartósan adósok és hitelezők egymással szemben álló blokkjaivá fog válni. A megoldás a német kereskedelmi aktívum kiegyenlítése (Németországnak az euró bevezetése óta évi kétszázmilliárd euró körüli aktívuma van a többi uniós országgal szemben) és a meglévő adósságok valamilyen formában történő leírása lenne, amire egyébként pont a német kormány mellett működő közgazdászcsoport tett javaslatot, de Angela Merkel elengedte a füle mellett. Az EU ragaszkodik a maastrichti szerződésben kőbe vésett elvekhez, annak dacára, hogy az unió gazdasága nagyon lassan növekszik, számos országban stagnál vagy visszaesik. Maastrichtot a derűs napokra találták ki, így mit sem tud kezdeni egy válságba forduló gazdasággal. Ha az unió gazdasága a 2008-as pénzügyi krízis után úgy növekedett volna, mint az Egyesült Államoké – ahonnan a válság egyébként kiindult –, akkor ma ezermilliárd euróval több lenne az Európai Unió GDP-je, ami vagy hét év uniós költségvetésnek felel meg, miközben a költségvetések elfogadásakor néhány milliárd euró miatt késhegyig menő vitákat folytatnak.
Egy másik megoldatlan kérdés, hogy mit tegyen az unió az évi egy-másfél millió bevándorlóval, akik a liberális reményeknek makacsul ellentmondva sehogy sem akarnak integrálódni az európai kultúrába. Igaz, ezen nem lehet különösebben csodálkozni, hiszen ezt a kultúrát az európai politikát meghatározó liberális elit maga sem becsüli sokra, sőt helyettesíteni akarja a különféle kisebbségek sajátos világának felmagasztalásával. A bevándorlás nem új jelenség: Németországba például a kilencvenes évek elején is tömeges volt a bevándorlás, néhány éven át elérte a másfél milliós számot. A 2015. évi rekord tehát még nem is a maximum. Azóta azonban kiderült, hogy az iszlám országokból bevándoroltak integrálása illúzió, mégpedig egy tartós illúzió. Nem most, hanem hét évvel ezelőtt, 2009-ben készült a berlini népességtudományi intézetben az a tanulmány, amely egyrészt azt mutatta ki, hogy Németországban már akkor minden harmadik újszülött bevándorlóktól származott, másrészt azt, hogy míg a más uniós országokból bevándoroltak és különösen azok gyermekei már teljesen integrálódtak a német társadalomba, addig más kisebbségek, elsősorban a törökök még ötven év múlva sem.
Sőt, ez nem is áll szándékukban: gettókat formálnak, nem keresik a kapcsolatokat a német társadalommal. Persze kivételek mindig akadnak, de a 2015-ös menekültválság és az ezzel egy időben egyre erőteljesebben megjelenő terrorizmus világosan mutatja a 2009-es elemzés megállapításainak helyességét. Hét év után sem történik azonban semmi érdemleges, a válasz ugyanaz: tehetetlenség és illúzió, ami bevándorlásügyben az európai vezetőket mindig is jellemezte. A gazdasági ellentétek mellett a bevándorláshoz való hozzáállás a másik jelentős választóvonal Európában: az új tagállamok nem kérnek a Nyugat-Európában már előrehaladt iszlamizációból. Lehet, hogy az Odera–Neisse-határ a jövőben Európát nem kommunista és kapitalista, hanem muszlim és keresztény részre fogja osztani.
A harmadik, Európát megosztó jelentős választóvonal a külpolitika, amely jelenleg a legélesebben az Oroszországgal való kapcsolatok megítélésében jelentkezik. Míg Nagy-Britannia, a skandináv és a balti államok, valamint Lengyelország a kemény konfrontáció hívei, addig Dél-Európa és több közép-európai ország az Oroszországgal való normális viszony kialakításának híve. E téren sem látszanak a kibontakozás körvonalai.
Ami a jövő perspektíváit illeti, maga Jean-Claude Juncker nyilatkozott úgy a 2015. évi utolsó uniós csúcsot követő sajtótájékoztatón, hogy „a krízis, amivel találkoztunk, fennmarad, és mások jönnek majd hozzá”. Egyetértünk, de pont az ő feladata lenne, hogy az önámítás helyett megoldásokat találjon a különböző válságokra. Úgy látszik azonban, hogy a realitásokkal szembenézni képes uniós vezetőkre egyelőre várnunk kell.
