A stratégiai jövőbe látás sohasem volt az emberiség jelentős részének erőssége, és ez alól a hazai biztonság- és katonapolitikai közösség, illetve a kérdésben a rendszerváltás óta döntéseket hozó elit – amelynek Magyarország XX. századi történelmi előzményeihez képest viszonylag széles politikai mozgástér adatott meg – sem kivétel. Ehelyett az atlanti térben a hidegháború lezárultával elterjedt hamis „történelem vége” szemlélet, illetve az „örök háborúvesztes Magyarország” mindent átitató defetista filozófiája párosult a mindenkori kormányok felelőtlen, populista költségvetési politikájával, amelyben a honvédelmi tétel gyakorlatilag a központi tartalék szerepét töltötte be, egy alkotmányos funkcióját ellátni képtelen, alulfinanszírozott haderőt idézve elő.
Tévedés ne essék, utóbbit nemrégiben magának Orbán Viktornak is sikerült megfogalmaznia olyan objektivitást sugározva, amelyet bármely külsős diagnoszta-patológus is megirigyelhetne. „A magyar hadsereg (sic!) ma nincs abban az állapotban, hogy az ország katonai biztonságához kellő mértékben hozzá tudjon járulni” – mondta a miniszterelnök Jens Stoltenberg NATO-főtitkárt fogadva azon a parlamenti eseményen, ahová a magyar sajtót nem engedték oda kérdéseket feltenni, csak a kormányzati multimédiás közlönyt felvételeket készíteni. Nem hibázunk, amikor ezt a rideg, távolságtartó megállapítást az elmúlt negyedszázad egyetlen állva maradt nagy formátumú magyar politikusa szemére vetjük, hiszen ebből az eredményből három kormány fejeként maga is kivette-kiveszi a részét. A kérdések elmaradása viszont – miként 2010 óta az egész honvédelmi kommunikáció elsilányulása, a civil kontroll szűkülése – azt is mutatja, hogy ez az attitűd inkább cinikusnak, semmint objektívnak nevezhető.
Mindez annak a jele, hogy ma, amikor a (katonai) biztonsági kockázatok ismét kézzelfoghatóvá válnak, az aktuális magyar kormány zsigeri válasza, hogy igyekszik elhallgatni, eltitkolni, palástolni az ország katonai gyengeségét. Nem a potenciális ellenségek elől, hiszen azok vélhetően úgy átlátnak kiéheztetett, fejlesztéseket alig látott védelmi struktúránkon, ahogy a csontsovány beteg fülén átsüt a nap. Sokkal inkább a hazai közvélemény, az adófizetők elől. Hiszen bármennyire is vethető joggal a magyar nép szemére a honvédelem ügye iránti felelősségérzetének (mint alapvető nemzeti közösségi tudatelemnek) a gyengesége, illetve hiánya, a mindenkori magyar jobboldali szavazóbázis – a Fidesz-sikerek alapja – azért nemzeti büszkeségtől, esetleg k. u. k- vagy Horty-nosztalgiától vezérelve igenis érzékenynek tekinthető a kérdéskörre. Ugyanúgy, tehetnénk hozzá, mint azok a baloldaliak, akik Néphadsereg-nosztalgiától vezérelve bosszankodnak a honvédség hanyatlásán. A honvédelemről folytatott nyilvános vita hatalmi szóval történő elnyomása azért is hiba, mert a sokasodó biztonsági kockázatok közepette éppen most lehetne ügyes kommunikációval megszerezni a hiányzó társadalmi támogatást a haderő rehabilitációja mögé.
Kelet-Közép-Európában új hidegháborús viszonyrendszer van kialakulóban. Lehet, hogy hibás ez az elnevezés, de amikor a NATO brüsszeli központjában előadó ötvenes-hatvanas korosztály a hivatalos lózungokkal szemben állandóan saját hidegháborús tapasztalatait emlegeti hasonlat gyanánt, akkor éppúgy elgondolkodik az ember, mint amikor a „hadszíntéri valóságot” látja a gyakorlótereken, vagy a felvonuló erők jellegét, állomásoztatását veszi figyelembe. Nem mellékesen most is Oroszország az ellenfél. Magyarországnak mint NATO-tagnak pedig részt kell vennie ebben a játékban, mindenfajta valós és tettetett oroszbarátság ellenére, legfeljebb nüánsznyi gesztusokkal enyhítve a nyomáson. Például az ide küldött nyugati, elsősorban amerikai erők „szűrésével” igyekezhet elkerülni, hogy nyilvánvalóan nukleáris célponttá váljék.
Beszéljünk világosan: azért a néhány harckocsiért és páncélozott járműért, amelyeket a tengerentúli birodalom Tatára telepít (az Orbán-kormány erről is hallgat), még nem leszünk azok, de ez a fenyegetés az év végén visszatért térségünkbe, amikor Romániában elkészült az – offenzív potenciált is magában hordó – deveselui rakétavédelmi bázis, amelyet 2018-ban Lengyelországban is követ egy hasonló. Ráadásul középhatalmi álmokat dédelgető visegrádi partnerünk a NATO nukleáris megosztási programjában való részvételen gondolkodik, ami ha megvalósul, végérvényesen vörös posztó lesz Moszkva szemében. S ami az oroszokat illeti, katonai kérdésekben roppant pragmatikusak: a NATO bővítésében, az amerikai rakétavédelmi tervek megvalósulásában, végül Ukrajna „elestében” ők csak a stratégiai mélységük csökkenését, a határaikhoz közelítő, növekvő katonai potenciált látják. Vagy akarják látni, de ez teljesen mindegy. Válaszolni így is, úgy is fognak, minden lépésre, ahogy erejükből telik, s ahogy azt eddig is tették. Nem ígér számunkra jót a török–orosz antantkísérlet összeomlása sem, amely a miniszterelnök számára ráadásul személyes kudarc is, amennyiben két stratégiainak ítélt partner, Ankara és Moszkva, illetve két politikai példakép, Putyin és Erdogan kapott össze.
A Közel-Keleten az amerikai intervenciók következtében eluralkodott a káosz, és ha az Iszlám Államtól félünk, akkor még nem tudjuk, milyen veszélyek fenyegetik Európát egy átfogó síita-szunnita háború révén. Márpedig az Iránnal kötött nukleáris megállapodás nyomán láthatóan igencsak „dolgoznak” valami ilyesmin szaúdi, izraeli és a 2017-től kormányzásra ácsingózó amerikai körök. Idetartozik, hogy a „migrációs válsághelyzet” kezelésében való honvédségi helytállás nem valódi katonai próbatétel volt, hanem egy hibás politikai döntés, a határőrség megszüntetése nyomán keletkezett humánerőforrás-hiány feltöltése azzal az emberanyaggal, amely rendelkezésre állt és jogilag a legkönnyebben mozgósítható volt.
Összegzésül elmondható, hogy ebben a biztonság- és katonapolitikai helyzetben minden, a kormány által megkezdett korrekciós lépés megkésett és elégtelen, beleértve a jelentős honvédségi illetményemelést is, amelytől legfeljebb megtartás várható, a létszámhiány feltöltése nem. Gyorsítani kellene a büdzsé emelését, és mindenekelőtt a felderítőképesség és a tűzerő helyreállítását célzó (páncéltörő- és tűztámogató-, illetve légvédelmirakéta-) beszerzéseket, de ennek nincs nyoma. A gyengülő gazdasági kilátások miatt még a most érvényes terveket is szkepticizmussal kell fogadni (a HM szakemberei állítólag nem mernek többel számolni az ígért emelés felénél). Az alig negyed éve posztján lévő Simicskó István honvédelmi miniszter saját hatáskörben meghozható döntéseinek ebben a rendkívül szűk mozgástérben felértékelődik a jelentőségük: minden egyes plusz forintnak jó helyre kell kerülnie. Meg kell találni a szinergiákat, a létező erőforrások hatékony felhasználásának módját – ennek apró példája a leállított mentőhelikopterek tervezett honvédségi hasznosítása.
Azt is tudomásul kell venni – s ezt a másfél éves halogatás is mutatja –, hogy az olyan nagy programok esetében, mint a helikopterbeszerzés, a miniszterelnököt nem a katonai szükségszerűség mozgatja, hanem valamilyen, a nyilvánosság által nem dekódolható opportunizmus. Ha lesz döntés, minden villámgyorsan fog történni, kevés szakmai ráhatással. A tapasztalatok alapján a honvédelmi szférának egyelőre semmi oka nincs arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló jelentős pozitív elmozdulásokat ne a váratlan ajándékokat megillető várakozással kezelje.
