Újságírókkal gyakran előfordul, hogy amikor egy témán dolgoznak, az alanyok nehezen akarnak kötélnek állni, de amikor végül verejtékes munkával megszületik a cikk, utólag tömegével jelentkeznek olyanok, akiknek vannak hasonló történeteik, és ezt el is akarják mondani. Így jártam én is a kölni utamat követően – magyarok tucatjai jelentkeztek Nyugat-Európából, hogy meséljenek arról, mekkorát változott az életük a tavalyi migrációs hullám után. Egy közös jellemzője van ezeknek a történeteknek: a félelem. És nem – vagy nem csak – a migránsoktól, hanem valami olyasmitől, amitől a szabadnak és demokratikusnak gondolt Nyugaton egyáltalán nem kellene tartani: a politikai korrektség diktatúrájától, a saját tévedhetetlenségének hitében megrészegült elittől.
Az egyik barátom mesélte, hogy Németországban élő nagynénjét hívta telefonon, és megdöbbentő dolgot tapasztalt. A Felső-Bajorországban, egy tizenhétezres fürdővárosban élő rokon felvette a kagylót, de másodpercekig nem szólt bele. Amikor kiderült számára, hogy családtag hívja, hallhatóan nagy kő esett le a szívéről, és előbb halkan suttogva, majd egyre hangosabban ömleni kezdett belőle a panasz. Elmondta, hogy gyönyörű városkájukban élhetetlenek lettek a hétköznapok, mióta kétezer menedékkérőt telepítettek oda. Ő például sötétben már nem mer kimenni az utcára, és a bevásárlást sem intézi egyedül, inkább többen összeszövetkezve indulnak el, hogy nehezebben tudják őket kirabolni. A társasházukba is érkezett egy háromfős család, és a németül jól beszélő migráns családanya elment a lakógyűlésre is. Ott arról beszélt, hogy elég volt a bűnös, dekadens jólétből, és ők azért jöttek – és még milliónyian fognak jönni –, hogy itt is helyreálljon az Allahnak is tetsző világ. Amikor észrevette, hogy a hátsó sorokban valaki videóra rögzíti a beszédét, azonnal ügyvéddel és súlyos megtorlással kezdett fenyegetőzni. A lakók most igyekeznek az új szomszédokat elkerülni, és nem nyitnak ajtót, ha becsenget hozzájuk valaki.
Mások arról beszélnek, immár a munkahelyükön sem oszthatják meg nyíltan aggályaikat vagy kételyeiket a migrációval kapcsolatban, mert kirúghatják őket az állásukból. Ezt erősíti meg az a hír, amelyet holland lapok írtak meg: rendőrök kopogtatnak be azokhoz, akik a különféle közösségi csatornákon kritikus gondolatokat fogalmaznak meg a feltétel nélküli befogadáspolitikával szemben. Nem csak kopogtatnak: fel is szólítják őket arra, hogy fejezzék be a „rendszerkritikus” tevékenységet. Tisztára 50-es évek – tehetné hozzá a szocializmuson szocializálódott kelet-európai polgár.
Az NRC Handelsblad című napilap például arról írt: egy 28 éves holland fiatalembert azzal hívott fel az édesanyja, hogy jöjjön haza, mert keresik a rendőrök. Mark Jongeneelttel végül a munkahelyén beszélgettek el az egyenruhások, arra utasítva őt, hogy ne folytassa „lázító hangvételű” Twitter-üzeneteit. Ő nem uszított, mindössze annyit írt, nem örül annak, hogy városában 250 menedékkérőt terveznek elhelyezni. A lapnak a rendőrség szóvivője elismerte, hogy tízfős digitális detektívcsoportot tartanak fenn, amelynek tagjai elsősorban az ilyesféle tartalmakra figyelnek. Mintha nem lenne elég pedofil, kiberbűnöző és egyéb világhálós betyár – most az a prioritás, hogy elhallgattassák a korlátlan befogadással szemben kritikus hangokat.
Egy svéd ismerősöm egy érdekes stockholmi esetet ajánlott figyelmembe. A nyáron egy rendőrségi alkalmazott, egész pontosan egy pszichológus végigkilincselte a svéd sajtót azzal, hogy döbbenetes csoportos nemi erőszak történt egy augusztusi ifjúsági fesztivál koncertjén. Még a színpad közvetlen közelében is történt kierőszakolt aktus, miközben egy feminista művész, Zara Larsson és az OIAM nevű rapper adott elő. Egy újságírónak csemege egy ilyen sztori, de Svédországban nem érdekelte a fősodratú médiát az ügy – az volt a probléma, hogy az elkövetők, akik több tucat fiatal (köztük például egy 11 éves!) svéd lányt molesztáltak és erőszakoltak meg, migránsok voltak. Hordákba verődve, mint szilveszterkor Kölnben. Az esetet végül a Nyheter Idag írta meg, hozzátéve, hogy a legnagyobb svéd napilap, a Dagens Nyheter újságírói bizonyíthatóan tudtak az ügyről. Az már csak hab a tortán, hogy a Dagens a botrány kirobbanása után a rendőrséget vádolta meg azzal, hogy el akarták tussolni az ügyet. (Amikor a Nyheter Idag publikálta a pszichológus és az újságíró levelezését, utóbbi azzal védekezett, hogy ő megpróbálta a sztorit átadni egy kollégájának, mert éppen nem ért rá, és egyébként is a stockholmi rendőrség huszonnégy órás sajtószolgálatánál nem vették fel a telefont.)
Hogy a helyzet mennyire súlyos egész Nyugat-Európában, azt jól jelzi a német Bild összeállítása. A lapnak egy 22 éves rendőr nyilatkozott, akit gyakran osztottak be migránsok mellé. Szerinte az esetek kilencvenöt százalékában életerős fiatal férfiak érkeznek iratok nélkül, és a német rendőrségnek nincsenek eszközei arra, hogy a kisebb vétségek elkövetése miatt megbüntesse őket – egyszerűen kiröhögik az egyenruhásokat. Nincs veszítenivalójuk, mert őrizetbe nem vehetik őket, ráadásul a jelenleg érvényes jogszabályok szerint csak akkor toloncolhatják ki őket az országból, ha súlyos bűncselekményeket követnek el.
Nagyon úgy tűnik, hogy Németországban – de talán egész Nyugat-Európában – a willkommenskultur, vagyis a migránsokat kitörő örömmel fogadó hurráoptimizmus helyét átvette az elhallgatás kultúrája. A hatalom abban a tévhitben van, hogy amiről nem szabad beszélni, az nem is létezik – lehet, hogy ez működött az elmúlt évtizedekben, de most kudarcosnak tűnik a stratégia.
Angela Merkel népszerűsége soha nem látott mértékben zuhan: a ZDF mérése szerint Köln után radikálisan megváltozott a közhangulat az országban, és 46-ról 60 százalékra ugrott azoknak az aránya, akik szerint Németország nem tud megbirkózni a menekültáradattal. A kancellár menekültügyi tevékenységével elégedetlenek aránya 56 százalékra emelkedett (decemberben ez még csak 49 százalék volt), és ma már csak a megkérdezettek kevesebb mint 40 százaléka gondolja azt, hogy a politikus jól végzi a dolgát ebben a vonatkozásban. A felmérések ellenére Merkel asszony optimizmusa töretlen: egy keddi rendezvényen Berlinben arról beszélt, hogy a németeknek egyensúlyt kell találniuk, és nem lehetnek túl gyorsan pesszimisták. Szerinte országa kezelni tudja a problémát, de idén már érezhetően csökkenteni kell a hozzájuk érkező migránsok számát.
Tegnap láttam egy elgondolkodtató videót, amely az Európai Parlament polgárjogi bizottságának ülésén készült, ahol a dán kormány azon tervéről vitáztak, hogy elvegyék a segélyt kérő migránsok értékeit, és ebből fizessék az ellátásukat. Az ülés végén a belga liberális Louis Michel vörös fejjel kiabálni kezdett, és még az őt rendreutasítani akaró ülésvezetőt, Gál Kinga fideszes EP-képviselőt is leordította. A magából kikelt politikusnak azt volt a baja, hogy szerinte nem tudták kellőképpen földbe döngölni a dánokat, akik megengedhetetlenül viselkednek a migránsokkal szemben. És lám, amikor elfogynak az érvek, jön a kidagadt nyaki erekkel történő ordítozás – ilyenkor még az sem probléma, ha a cél érdekében egy nőt, jelesül a magyar képviselőt kell megalázni.
Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy Nyugat-Európa politikai elitjének nagy része megbolondult.
