Várható életmennyiség

A magyar középkorúak kilátásai elmaradnak a fejlett Nyugat nívójától.

Ám hiába érjük el pillanatok alatt a másikat, tartózkodjék bárhol is, egyre távolabb kerülünk egymástól.

Álljon sok millió információ a rendelkezésünkre, ha képtelenek vagyunk szétválogatni, melyik az igaz és a hamis, a fontos és az érdektelen. S nyerjen bár hamarabb kielégülést a vágyunk, mint egykor a bordélyban, a kémia működését nem kellene összemosni a szerelemmel, amiből a beteljesületlen is gyönyörűséges. A XX. században meg kellett tanulnunk másként élni, mint ahogy korábban, sok ezer éven keresztül éltek a felmenőink. Megváltozott a család szerepe, másként viszonyulunk a szüleinkhez, új elvek szerint kell a gyermekeinket nevelni. Nem csak a szerelem, minden más kapcsolatunk is átalakult. Hiszen alig nézünk már egymás szemébe, helyette valami pityegő elektromos ketyerét vizslatunk, de különben sem beszélgetünk, hanem kommunikálunk. Amin egykor nevettünk, azon ma felháborodunk, amit visszataszítónak tartottunk, az ma tiszteletet követel, ami fenséges volt, mára közröhej tárgya. Más értékeket, más célokat kell követnünk, hogy önmagunkra találjunk, mert amit őseink vallottak a tisztességes, értelmes, boldog életről, az jórészt érvényét veszítette. Azt mondják az öregek, hogy a XX. században igazából nem volt jó élni (a XXI.-ben talán még annál is kevésbé). Ehhez képest az emberek soha nem éltek olyan hosszú ideig, mint a XX. században.

Hiába dohogunk a változások árnyoldalai miatt, el kell ismernünk: a fejlődésnek pozitívumai is vannak. Korunk embere 20 százalékkal terebélyesebb, mint egy évszázaddal ezelőtti őse. Ha magassága nem is nőtt ennyit, a testsúlya bőségesen gyarapodott ahhoz, hogy kijöjjön az átlagos 20 százalék. A Föld lakossága 1900-hoz képest négy és félszeresére, az emberek átlagos életkora (ma szabatosabban várható élettartamnak nevezik) a duplájára nőtt. 1900-ban 1,6 milliárd ember élt a Földön, várható élettartamuk negyven év alatt volt, leszámítva a fejlett Európát. Ma 7,5 milliárd ember népesíti be a bolygót, és az unió polgárai jó eséllyel számítanak arra, hogy túlélik a nyolcvan esztendőt. Magyarországon az átlagéletkor 1900-ban 37,6 év volt (36,5 a férfiaké, 38,1 a nőké), 2014-ben 76 év (72,4, illetve 79,1). Az emberi élet időtartama hihetetlen ütemben és mértékben növekedett az utóbbi száz évben. Az athéni demokrácia korában 28 év volt a várható élettartam. A növekedés 1500 év alatt 40 százaléknyi volt, majd egy évszázad alatt megkétszereződött. Köszönhető ez elsősorban az orvostudomány elképesztő fejlődésének, de komoly része van benne a higiéniai állapotok, a lakáskörülmények és a táplálkozás javulásának, a nehéz, egészséget veszélyeztető munkák mind gyakoribb gépesítésének. Szakemberek már a száz-százhúsz éves várható élettartamot sem tartják képtelenségnek, ráadásul ezt az időt jobb egészségi és fizikai állapotban élhetnék meg az emberek, mint napjainkban a nyolcvanat.

Ám mielőtt elborítaná lelkünket az adatok és remények sugallta optimizmus, nézzük a valóság kevésbé derűs momentumait. „Bár az utóbbi két évtizedben jelentősen javultak a középkorú magyarok halandósági mutatói, így is sokkal rosszabbak az adatok, mint Nyugat-Európában. Ráadásul továbbra is kritikusnak számítanak a 40–59 év közötti emberek halálozási adatai Magyarországon” – közli a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elemzése. Óriási különbség van a 40–49 és az 50–59 éves korosztályok kilátásai között is, pontosabban az utóbbi korcsoport halálozási mutatói háromszoros értéket mutatnak a negyvenesekhez képest. A férfiak pedig 40–59 éves koruk közt több mint kétszer nagyobb valószínűséggel halnak meg, mint a hasonló életkorú nők.

E jelenségek miértjéről a leggyakoribb halálokok boncolgatása nem mond semmit, de a magyar egészségügy vélhető lemaradása sem ad igazi fogódzót. Például a csecsemőhalandóság terén a koldusszegény és lerobbant magyar egészségügy felzárkózott az uniós szinthez. 1900-ban ezer élve született csecsemőből 226 halt meg egyéves kora előtt. 2014-ben már csak 4,5, míg az EU átlaga 3,8 volt. Az élveszületések terén tehát elértük az európai szintet, a középkorúak életesélyei azonban még távol állnak a fejlett Nyugat nívójától. Ennek a lemaradásnak az okait sem a honi gyógyászat hiányosságai közt kell keresnünk. Köztudott, hogy a természet diszkriminálja a két nemet, például több fiú születik, mint lány. A fiúk gyengébbek, kevésbé ellenállók a betegségekkel szemben, vakmerőbbek, ezért ifjan nagyobb a halandóság közöttünk, mint a lányoknál. Ez a létszámbeli különbség a XX. században még harmincéves kor körül kiegyenlítődött, majd a feminizmus előretörésének következményeként negyvenéves korig kitolódott. Ám azt, hogy a következő két évtizedben több mint kétszer annyi férfi haljon meg, mint nő, semmi sem indokolja. Hacsak az nem, hogy az 1955 és 1965 között született korosztály az utolsó eresztés, amelyik még a kádárista „jólét” gyönyöreiben részesülhetett.

Gyarapodhattak a gmk-k, másod- és harmadállások világában, s most, húsz-huszonöt év után fizetik meg saját testük, szellemük, idegrendszerük szánalmas jólétre átváltott kizsigerelésének árát. Ez is a XX. század vívmánya volt.

Lehet, hogy gyermekeink, unokáink tényleg száz-százhúsz évig fognak élni. És ők a mi korunk iránt éreznek majd nosztalgiát, hogy a XXI. század elején még élhető volt a világ, de azóta kiveszett belőle minden jóság, szépség, szeretet, öröm és értelem. Borzasztó ebbe belegondolni. És egyben felemelő.