A toll olykor gyilkos fegyverré válhat. Nem csak jelképesen, valóságosan is. Jobb-rosszabb krimikben láttunk rá példát, miként mészárolják le egy töltőtollal a rettegett maffiafőnököt, de a szorgos titkosszolgálatok a valóságban is összeügyeskedtek olyan tollakat, amelyekkel írni nem, csak ölni lehet. Ám az újságírók nem ilyen írószerszámokat használnak. Az újságíró tolla nem öl, viszont gyakran gyilkos indulatokat kelt.
S a felkorbácsolt indulat olykor tettlegességgé fajul, áldozattá téve olyanokat, akik ellen az újságíró hangolja a közvéleményt. Felmérhetetlen, hogy világszerte hány ártatlan ember haláláért tehető kisebb-nagyobb mértékben felelőssé a sajtó. Sajnálatos, de vannak orgánumok, amelyek háborút követelnek, védik és dicsőítik a terrorizmust, gyilkos diktatúrákat szolgálnak ki. A hivatásuk teljesítése közben megölt újságírókról viszont minden év végén megközelítően pontos kimutatás készül, és elborzasztó számokat kapunk. Tavaly például 69 zsurnalisztával végeztek terroristák vagy bűnözők.
Az újságírás veszélyes hivatás. Mindig is az volt, hiszen az újságíró kételkedik, vitatkozik, leleplez, olykor kigúnyol és lejárat, de szinte minden megnyilvánulásával érdekeket sért. És mindig voltak egyének és csoportok, gazdasági vagy politikai társulatok, amelyek oly hatalmasnak és érinthetetlennek vélték magukat, hogy az őket ért vélt vagy valós sérelmeket tettlegesen, akár ellenfelük életének kioltásával is megtorolták. Hazánkban a XIX. század elején jelennek meg az első közéleti lapok, s szerzőik már azokban az időkben sem csak verbális összetűzésbe keveredtek más véleményen lévő olvasóikkal. Úgymond lovagias kor volt ez, amikor a sérelmekért párviadalban vettek elégtételt a felek, így az újságírók – ha akartak, ha nem – gyakran párbajhőssé avanzsáltak. Hírlapi cikkeiért Kossuth Lajost is többször kihívták, mégsem kellett soha senkivel megvívnia, mert ellenfelei vagy visszaléptek, vagy Kossuth tagadta meg a fegyveres összecsapást, saját szavainak közérdekű voltára hivatkozva. Érdekesség, hogy 1846-ban egy ilyen elmaradt párbaj nyomán született meg az első mentelmi törvény: „az országgyűlésben tett nyilatkozatokért a követek senki által felelősségre nem vonhatók”. (Előzőleg gróf Waldstein János pisztolypárbajra hívta ki Kossuthot egy országgyűlési beszéde miatt. Kossuth válasza az volt, hogy „az országgyűlésen nem Kossuth Lajos, hanem Pest vármegye követe beszélt”.)
Ám nem minden kihívásnak lett megegyezés a vége. A sajtóügyek miatt vívott leghíresebb korabeli duellumnak a liberális ifjúság vezére, Irinyi József és a konzervatív Pesti Híradó munkatársa, Vida László voltak a főszereplői. Vida sértő megjegyzéseket tett a liberális ifjakra, ezért Irinyi kihívta, s pisztolypárbajban keresztüllőtte Vida karját. A szabadságharc után gőzerővel működött a cenzúra, ezért politikai disputák kevéssé alakulhattak ki, de voltak helyettük esztétikai villongások. 1855-ben Tóth Kálmán költő hívta ki Gyulai Pált, a könyörtelen kritikust, aki úgy ítélte meg, hogy Tóth rossz verseket ír. Tóth bokán lőtte az ítészt. Szegény valóban rossz költő volt (legismertebb műve a Búza közé száll a dalos pacsirta kezdetű magyar nóta), de bajvívásban annál több tehetséget mutatott. A következő évben egy újabb kritikusát, Friebeisz Istvánt, a Délibáb szerkesztőjét sebesítette meg a mellkasán kardpárbajban.
A kiegyezés után megsokasodtak az újságok, kivirult a sajtószabadság, és hihetetlenül elszaporodtak a tettlegességig fajuló olvasói reakciók. Olykor párbajra sem volt szükség. A feldúlt olvasó berontott a szerkesztőségbe, s megpróbált bottal vagy ököllel elégtételt venni a rajta esett sérelmekért. Jól érzékeltette a helyzetet a kor egyik fenegyereke, számtalan duellum résztvevője, Verhovay Gyula, aki így írt az alakulófélben lévő Függetlenség című lapnál uralkodó viszonyokról: „Fiatal volt a szerkesztőség, de gyors kezű és erős öklű. Töltött pisztoly az asztalon, éles kard a szék karfáján [ ] Tollunk egy volt mindegyikünknek, fegyverünk több.” Gyakorta a szerkesztőségi verekedés után még párbajt is vívtak a felek, mert úgy kívánta a becsület. Az első világháború végéig számtalan tollforgató volt kénytelen fegyverrel a kezében is kiállni az igazáért, köztük a magyar irodalom színe-java: Jókai, Krúdy, Gárdonyi s még sokan. Egy esetet emelünk ki, azt is abszurd volta miatt. 1911-ben báró Hatvany Lajos, a nagy mecénás és Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője között támadt némi esztétikai nézetkülönbség. Az ember azt hinné, hogy legalább nekik több eszük volt, de nem. Vitájuk kardpárbajhoz vezetett, amelyben mindketten megsebesültek.
Az első világháborúban számos újságíró halt hősi halált, jóllehet a nemzetközi egyezmények védelmet biztosítottak a haditudósítóknak, de a harcoló felek nem mindig voltak erre tekintettel. A világháború után megritkultak, szinte megszűntek a párbajok, csak elvétve került sor egy-egy duellumra. (Szabó Dezsőt 1920-ban vágja meg háromszor is báró Perényi Zsigmond.) Viszont először fordul elő a magyar történelemben, hogy egy újságírót az írásai miatt politikai ellenfelei tudatosan, előre kitervelt módon meggyilkoljanak. 1920. február 17-én Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét, valamint az őt kísérő Bacsó Bélát, aki alig néhány napja dolgozott a lapnál, fehér tiszti különítményesek az utcáról elhurcolták, kegyetlenül megkínozták, majd meggyilkolták. Somogyi bátor cikkekben leplezte le a fehérterror bűneit, ezért haragudtak meg rá a különítményesek, de a kezdő Bacsónak csak az volt a bűne, hogy Somogyival sétált. A Tanácsköztársaság vezetői között több újságíró is akadt, közülük többet is halálra ítéltek, de egyiket sem literátori tevékenysége miatt. Ráadásul az öngyilkosságot elkövető Szamuelyn kívül a többieket kiengedték a Szovjetunióba – ott viszont a nagy részüket kivégezték.
A kommunisták új minőséget hoztak az újságírókkal szembeni erőszak magyarországi történetébe. Ők voltak az elsők, akik sajtómunkásokat bíróság elé állítottak, s pusztán szakmai tevékenységük alapján „törvényesen” kivégeztek. A nyilas háborús bűnösök között több zsurnaliszta is akadt, közülük ötöt végeztek ki (Görgey Vincét, Hubay Kálmánt, Kassai-Schallmayer Ferencet, Kolosváry-Borcsa Mihályt és Rajniss Ferencet). Ők az újságíráson kívül a nyilas hatalom vezetésében is több-kevesebb részt vállaltak. Görgey belépett az SS-be, Hubay a Nyilaskeresztes Párt alapítója volt, Kassai a Szálasi-kormány propagandaminisztere, Kolosváry a sajtókamara elnöke, a nyilas kormányban kormánybiztos. Rajniss vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Dövényi Nagy Lajost is halálra ítélték, de ő elnöki kegyelmet kapott. Kétségtelen, hogy a fent nevezett szerzők az újságírás legaljasabb, legvisszataszítóbb válfaját művelték, de a kommunisták nem csak a nyilas újságírókat végezték ki. 1956 újságíró mártírjait embertelenség vádjával igazán nem illethetjük. Gimes Miklós, a rádiós Szirmai Ottó és a kevésbé ismert Folly Gábor nem fogtak fegyvert, senki megölésére nem uszítottak, mégis a nyilas bűnösökkel egy lapon emlegették és ugyanarra a sorsra juttatták őket.
Az elmúlt két évszázad eseményeit átfutva azt mondhatjuk: napjainkban szinte civilizált viszonyok uralkodnak a honi médiumok világában. Pedig – állítólag – soha ilyen megosztottak és ellenségesek nem voltak a különböző orgánumok. De a nézők, hallgatók, olvasók türelmesek és fegyelmezettek. S ha elvesztik is néha a türelmüket, a párbaj szerencsére már kiment a divatból.
