A diktatúrát építő demokrácia

B-listázások: 1946 végére 80 ezer közalkalmazottat bocsátottak el.

Az alábbiakban az 1946-os esztendő eseményeiről szólunk, a demokrácia felszámolásának mozzanatairól, inkább azok kuriozitása, mint társadalomtudományos jelentősége alapján. Közben érdemes lesz elgondolkodnunk azon is, vajon hasznosítottuk-e a múlt tanulságait.

1946. január 1-jén, egy kormányrendelettel legalizálva az állam átvette a szénbányák irányítását. Ez volt az államosítás első lépése, bár a nemzetgyűlés csak májusban hozott törvényt róla. Az iparnak égető szüksége volt a szénre, ahogy minden más nyersanyagra is. Az ipar termelése 1945 végére nem érte el a 30-as évek átlagának felét, s a mezőgazdaság sem teljesített jobban. Nem csak a háborús pusztulás gyengítette a magyar gazdaságot, nehezítette az újjáépítést a háborús jóvátétel törlesztése és a rohamosan növekvő infláció is. Nagy barátunk, a Szovjetunió természetesen ipari nyersanyagokat és mezőgazdasági termékeket kért hadisarcként, ezért az üzemek csökkentett kapacitással termeltek, az újonnan földhöz jutott gazdáktól pedig már az első termést rekvirálták. Csak napi 500 kalóriának megfelelő élelmiszerről szóló jegyet tudtak adni a lakosságnak, de gyakran még ezt a minimális mennyiséget sem tudták biztosítani. Az infláció 1946 januárjában még „csak” havi 80 százalék volt, februárban már 200 százalék fölött, s hónapról hónapra nőtt tovább. Virágzott a feketepiac, ahol csak aranyért vagy valutáért lehetett vásárolni. A kormány éles propagandát fejtett ki a feketézők ellen, amely olykor már uszítással ért fel. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes a forint bevezetése előtt néhány nappal Miskolcon mondta egy nagygyűlésen: „Aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára!”

Szavainak volt foganatja, az általa is felheccelt lumpenek meglincseltek egy „zsidó spekulánst”, majd másnap a tetteseket őrizetbe vevő – szintén zsidónak tartott – rendőrtisztet is. Korábban zsidó kereskedők elleni pogromok voltak Kunmadarason és Ózdon is. A fellobbanó antiszemita indulatokat a két politikai oldal nem elsősorban kioltani akarta, inkább a maga javára kihasználni. A baloldal azt hirdette, hogy a reakciós parlamenti többség felbátorította az eddig lapuló nyilas, fasiszta csőcseléket, a jobboldal viszont a belügyminiszter (Rajk László) alkalmatlanságára hivatkozhatott, követelhette a lemondását és a tárca átadását a kisgazdáknak. A pártok közötti küzdelem – bár kezdettől fogva egyesélyes volt – év elején még nem tűnt annak. A baloldal hatalmas előnyben volt, amit maximálisan kihasznált. Például nem volt a kezében az egész ellenzéki sajtó, de a nyomdászokon keresztül meg tudták akadályozni a számukra nagyon kényelmetlen írások megjelenését.

Az államforma megváltoztatásáról nemrég írtunk. Néhány héttel később a három baloldali pártból – kommunisták, szociáldemokraták, Nemzeti Parasztpárt – megalakult a Baloldali Blokk, amely a következő évben a maradék (pártáruló) kisgazdákkal kiegészülve abszolút többséget szerzett a választásokon. Az újonnan alakult formáció egyhetes határidővel ultimátumot adott a parlamenti többségnek, hogy a soraikban megbúvó reakciósokat zárják ki a pártból és a frakcióból. A kisgazda vezetés megrettent, és március 12-én a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvény megszavazása után húsz képviselőt, közöttük Sulyok Dezsőt és Vásáry Istvánt kizárták a pártból.

A törvény nemcsak a köztársaság elleni szervezkedést és propagandát rendelte büntetni, de azokat is, akiknek ilyesmi a tudomására jutott, és nem jelentették időben (gyakorlatilag: azonnal). Ám a törvény védelmet biztosított a kisebbségi végrehajtó hatalom intézkedéseinek a többségi parlament számonkérésével szemben, így törvényesítette a rendvédelmi hatóságok minden törvénytelenségét. Sulyok Dezső ezt hóhértörvénynek nevezte, három nap múlva megalakította a Magyar Szabadság Pártot, amelyet sokan a következő választás megnyerésére is esélyesnek véltek. Ám a következő választások előtt két hónappal olyan törvényt hoztak, miszerint aki valaha tagja volt a Nemzeti Egység Pártjának, az elveszíti mind az aktív, mind a passzív választójogát. Ezt a törvényt nevezték lex Sulyoknak, mert Sulyok Dezső 1935-ben négy hónapig a párt tagja volt. A szabadságpárt feloszlott, Sulyok külföldre menekült. A kisgazdák mégis bizakodtak, hogy képesek lesznek feltartóztatni a baloldal nyomulását, hiszen a lakosság többsége még mindig velük volt.

1946 végére a B-listázások nyomán 80 ezer közalkalmazottat bocsátottak el. Az év decemberében „leleplezik” a Magyar Testvéri Közösség összeesküvését, amelynek keretében 229 kisgazdapárti vagy a párthoz közel álló személyt tartóztatnak le és állítanak bíróság elé, közülük 190 főt elítélnek (két embert kivégeztek). Ez a hatalmas propagandával körített persorozat sokakat eltántorított a kisgazdáktól, és 1947 tavaszára a párt széthullásához vezetett.

A történések logikája önmagáért beszél.