A diktatúrát építő demokrácia

B-listázások: 1946 végére 80 ezer közalkalmazottat bocsátottak el.

Élt 1945-től 1947-ig. A róla szóló legendárium egyik története szerint Bibó István úgy érezte, ez a sírfelirat adná vissza a legpontosabban élete summáját, mert az emberhez méltó életnek csak a demokrácia lehet a közege. Bibó egész életműve egy tisztább, teljesebb, élhetőbb demokrácia megteremtéséről szól, tehát fel sem vetődhet, hogy minimális mértékben is összekeverte volna a demokráciát és a diktatúrát, az utóbbi huszonöt évben mégis heves vita zajlik történészek és politikatudorok között arról, hogy mennyire volt demokratikus a jelzett időszak, demokráciának nevezhető-e egyáltalán, de még az sem tisztázott, hogy meddig tartott. Kétségtelen, papíron többpártrendszerű polgári demokrácia és koalíciós kormányzás volt azokban az időkben, de a valóságban az történt, hogy egy idegen hatalom által támogatott politikai erő törvénytelen eszközökkel fokozatosan felszámolta azt. Ennek az ellentmondásos, némi rezignált cinizmussal diktatúrát építő demokráciának nevezhető korszaknak a kezdete nem vitatott, 1944. december 21., az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulása a legjobb kiindulópont, a vége már nehezebben meghatározható.

1947. augusztus 31-én a kékcédulás választásokon durva csalások után a kommunisták győznek, s névleg is a baloldal veszi át a hatalmat, megszüntetve a polgári demokrácia utolsó védvonalát is. (Addig – elvileg – a polgári oldal volt többségben a parlamentben, bár a többségét soha nem tudta érvényesíteni.) Mások 1948. június 12-ét, a két munkáspárt egyesülését, két napra rá a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) létrejöttét tekintik a korszak lezárásának. A baloldal hívei történelmi fordulópontnak tartják ezt az eseményt, ezért nevezik 1948-at a fordulat évének. S bár valójában a továbbiakban a pártoknak semmilyen önálló mozgásterük nem volt, a többpártrendszer 1949. február 1-jéig, a Magyar Függetlenségi Népfront megalakulásáig fennmaradt. A fokozódó elnyomást, a jogtiprások tömegét, a jogok folyamatos megnyirbálását aligha lehet demokráciának nevezni, de mégiscsak léteztek, ideig-óráig működtek a demokrácia intézményei. A koalíció évei mégsem ugyanolyanok, mint a diktatúra évtizedei. Lehet, hogy túlzott optimizmus, talán naivitás volt, de legalább reménykedni lehetett: hátha, mégis a szabadság, a demokrácia útjára lép az ország, ám egy idő után már reménykedni sem lehetett. Apáink, nagyapáink nemzedékében sokaknak ez a rövid három-négy évnyi reménykedés jelentette a demokrácia élményét.

Az alábbiakban az 1946-os esztendő eseményeiről szólunk, a demokrácia felszámolásának mozzanatairól, inkább azok kuriozitása, mint társadalomtudományos jelentősége alapján. Közben érdemes lesz elgondolkodnunk azon is, vajon hasznosítottuk-e a múlt tanulságait.

1946. január 1-jén, egy kormányrendelettel legalizálva az állam átvette a szénbányák irányítását. Ez volt az államosítás első lépése, bár a nemzetgyűlés csak májusban hozott törvényt róla. Az iparnak égető szüksége volt a szénre, ahogy minden más nyersanyagra is. Az ipar termelése 1945 végére nem érte el a 30-as évek átlagának felét, s a mezőgazdaság sem teljesített jobban. Nem csak a háborús pusztulás gyengítette a magyar gazdaságot, nehezítette az újjáépítést a háborús jóvátétel törlesztése és a rohamosan növekvő infláció is. Nagy barátunk, a Szovjetunió természetesen ipari nyersanyagokat és mezőgazdasági termékeket kért hadisarcként, ezért az üzemek csökkentett kapacitással termeltek, az újonnan földhöz jutott gazdáktól pedig már az első termést rekvirálták. Csak napi 500 kalóriának megfelelő élelmiszerről szóló jegyet tudtak adni a lakosságnak, de gyakran még ezt a minimális mennyiséget sem tudták biztosítani. Az infláció 1946 januárjában még „csak” havi 80 százalék volt, februárban már 200 százalék fölött, s hónapról hónapra nőtt tovább. Virágzott a feketepiac, ahol csak aranyért vagy valutáért lehetett vásárolni. A kormány éles propagandát fejtett ki a feketézők ellen, amely olykor már uszítással ért fel. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes a forint bevezetése előtt néhány nappal Miskolcon mondta egy nagygyűlésen: „Aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni demokráciánk gazdasági alapjait, fel kell húzni az akasztófára!”

Szavainak volt foganatja, az általa is felheccelt lumpenek meglincseltek egy „zsidó spekulánst”, majd másnap a tetteseket őrizetbe vevő – szintén zsidónak tartott – rendőrtisztet is. Korábban zsidó kereskedők elleni pogromok voltak Kunmadarason és Ózdon is. A fellobbanó antiszemita indulatokat a két politikai oldal nem elsősorban kioltani akarta, inkább a maga javára kihasználni. A baloldal azt hirdette, hogy a reakciós parlamenti többség felbátorította az eddig lapuló nyilas, fasiszta csőcseléket, a jobboldal viszont a belügyminiszter (Rajk László) alkalmatlanságára hivatkozhatott, követelhette a lemondását és a tárca átadását a kisgazdáknak. A pártok közötti küzdelem – bár kezdettől fogva egyesélyes volt – év elején még nem tűnt annak. A baloldal hatalmas előnyben volt, amit maximálisan kihasznált. Például nem volt a kezében az egész ellenzéki sajtó, de a nyomdászokon keresztül meg tudták akadályozni a számukra nagyon kényelmetlen írások megjelenését.

Az államforma megváltoztatásáról nemrég írtunk. Néhány héttel később a három baloldali pártból – kommunisták, szociáldemokraták, Nemzeti Parasztpárt – megalakult a Baloldali Blokk, amely a következő évben a maradék (pártáruló) kisgazdákkal kiegészülve abszolút többséget szerzett a választásokon. Az újonnan alakult formáció egyhetes határidővel ultimátumot adott a parlamenti többségnek, hogy a soraikban megbúvó reakciósokat zárják ki a pártból és a frakcióból. A kisgazda vezetés megrettent, és március 12-én a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvény megszavazása után húsz képviselőt, közöttük Sulyok Dezsőt és Vásáry Istvánt kizárták a pártból.

A törvény nemcsak a köztársaság elleni szervezkedést és propagandát rendelte büntetni, de azokat is, akiknek ilyesmi a tudomására jutott, és nem jelentették időben (gyakorlatilag: azonnal). Ám a törvény védelmet biztosított a kisebbségi végrehajtó hatalom intézkedéseinek a többségi parlament számonkérésével szemben, így törvényesítette a rendvédelmi hatóságok minden törvénytelenségét. Sulyok Dezső ezt hóhértörvénynek nevezte, három nap múlva megalakította a Magyar Szabadság Pártot, amelyet sokan a következő választás megnyerésére is esélyesnek véltek. Ám a következő választások előtt két hónappal olyan törvényt hoztak, miszerint aki valaha tagja volt a Nemzeti Egység Pártjának, az elveszíti mind az aktív, mind a passzív választójogát. Ezt a törvényt nevezték lex Sulyoknak, mert Sulyok Dezső 1935-ben négy hónapig a párt tagja volt. A szabadságpárt feloszlott, Sulyok külföldre menekült. A kisgazdák mégis bizakodtak, hogy képesek lesznek feltartóztatni a baloldal nyomulását, hiszen a lakosság többsége még mindig velük volt.

1946 végére a B-listázások nyomán 80 ezer közalkalmazottat bocsátottak el. Az év decemberében „leleplezik” a Magyar Testvéri Közösség összeesküvését, amelynek keretében 229 kisgazdapárti vagy a párthoz közel álló személyt tartóztatnak le és állítanak bíróság elé, közülük 190 főt elítélnek (két embert kivégeztek). Ez a hatalmas propagandával körített persorozat sokakat eltántorított a kisgazdáktól, és 1947 tavaszára a párt széthullásához vezetett.

A történések logikája önmagáért beszél.