A humanista hullám hirtelen lehűlése

Köln példája megmutatta, hogy a menedékkérőkkel az európaitól eltérő kultúrák is érkeznek.

Az év elején robbant a hír: a várakozásokat felülmúlóan jó évet zárt a német gazdaság. Míg 2014-re a nagykoalíció csak annyit tudott elérni, hogy a költségvetési kiadások ne haladják meg a bevételeket, tavaly már 12 milliárd euró többlet keletkezett az államháztartásban.

A német gazdasági csoda kitart. Ennek oka és következménye pedig felettébb érinti az európai polgárokat – és nem csak a német export okán. A német gazdasági csoda egyik oka az eurózóna válsága. Az eurónak köszönhetően Németország ma a világ második legnagyobb exportországa. Amikor tavaly Angela Merkel ellentmondást nem tűrő Oberlehrerinként nemet mondott a görögök megsegítésére, az eurózóna politikai és szociális unióvá bővítésére, valamint az európai transzferekre, a német export pozícióit védte. A német kancellár az európai egység iránt amúgy is felettébb érzéketlen: a szociáldemokraták egykori kancellárjelöltje, Peer Steinbrück 2013-ban ezt Merkel keletnémet szocializációjával magyarázta.

Aztán jött az ősz, és a protestáns, szigorú Merkelből hirtelen majdnem hippi lett, aki az egész világot átölelné. Miután megtagadta a görögökkel (és az eurózóna többi déli tagállamával) a szolidaritást, szolidaritást hirdetett az egész világgal. És itt jutunk el a német gazdasági csoda következményéhez. Míg az eurózónán belüli szolidaritás nem érdeke a német államnak, a bevándorlás növelését a német gazdaság nemcsak meg tudja oldani (van pénze rá), de igényli is. A német munkaadók szövetségei évek óta mondják, hogy a német gazdaságnak évente akár félmillió új munkavállalóra is szüksége lehet, ha az ország tartani akarja jelenlegi életszínvonalát. Az aktuális bevándorlási politikának van tehát egy ilyen olvasata: Németországnak szüksége van új munkaerőre, és tény, hogy a bevándorlók egy része (éppen a szírek, akiket Merkel leginkább „meghívott” Németországba) felettébb képzett, nyelveket beszél.

Mindazonáltal nem lehet csupán gazdasági okokkal magyarázni a bevándorlás támogatását. Amilyen hirtelen hűlt le a kölni események óta a közvélemény, olyan hirtelen söpört végig még ősszel egyfajta humanista hullám Németországon. A merkeli bevándorláspolitika persze sohasem volt egyöntetűen elfogadott: a konzervatív újságok már ősz óta figyelmeztettek a kulturális különbségekből adódó problémákra. A bevándorlásügy kapcsán újra előjöttek a kilencvenes évek vitái. Mi is a német kultúra? Van-e olyan vezérkultúra (Leitkultur), amit minden bevándorlónak el kell fogadnia? És egyáltalán, bevándorlóállam-e (Einwanderungsland) Németország?

A kilencvenes években a keresztény uniópártokon belül még mainstreamnek számított, aki elutasította a tömeges bevándorlást, és Németország német és keresztény jellegét védte. A sajtó is sokkal polemikusabban, populistább módon tudósított az akkori exjugoszláv menekültekről. Az eredmény: lángoló menekültszállások. Majd hosszú, tízéves vita minderről. A két legjellemzőbb mondatot a vita során egyaránt kereszténydemokrata politikus mondta ki. Christian Wulff korábbi CDU-s államfő szerint „az iszlám Németország része”; Angela Merkel viszont megállapította, hogy „a multikulti halott”. Mindazonáltal a jelenlegi német realitások között ma már lehetetlen a csak német és keresztény kultúrát védeni.

A német közélet a kilencvenes évek óta balra tolódott: sokszor éppen a CDU képviseli mindazt, amit a baloldal csak gondol. Merkel kiváló hatalomtechnikusként lenyúlta a baloldal témáját. A CDU tagsága kényszeredetten elnyomta ellenérzéseit, a baloldali szavazók pedig kényszeredetten egyetértettek Merkellel. Néha balról kritikusabbak voltak a bevándorlással szemben, mint jobbról: a kommunista Linkspartei több politikusa is már ősszel „felső határt” szorgalmazott, majd most „a vendégjog eljátszásáról” beszélt.

Ősszel, amikor a magyar kormány elutasította a menekültek befogadását, a német társadalom többsége őszintén aggódva figyelte az eseményeket. Merkel engedett a közvélemény nyomásának – és talán nem a legrosszabb bizonyítvány egy társadalomról, ha rendkívüli helyzetben nem az önző, hanem a nemes szándékai törnek elő. Németország azonban egyedül maradt, mert a többi európai állam is inkább félrenézett. A franciák mostanáig is alig pár száz menekültet voltak hajlandók befogadni. Merkel az akkori kritikákat azonban morális érvekkel ütötte el: „Ha elnézést kell kérnem azért, mert barátságosak vagyunk, akkor ez már nem az én országom.” A barátságosság azonban nem jelenthet behódolást.

A kölni események megmutatták, hogy nemcsak segítségre szoruló egyének, hanem az európaitól eltérő kultúrák is érkeznek. A fókusz eddig az egyéneken volt: az ő történeteik uralták a médiát. Az egyén azonban része egy nagyobb összességnek, egy kultúrának, és Németországnak el kell gondolkodnia rajta, hogy az egyéneket kultúrájukkal együtt akarja-e felvenni.

A kölni események visszahozták a kulturális érveket. A jobboldali előítéletekkel szemben a baloldal kultúrrelativista tévedései állnak. A baloldal egyes körei továbbra sem hajlandók a kulturális különbségekről beszélni, pláne a nyugati kultúrát védeni. Megragadtak annál az antikolonialista nyelvezetnél, amely a világ minden bajáért eleve a Nyugatot teszi felelőssé. Ez nemcsak felmentés a harmadik világ felelőtlen politikusai és éretlen, elmaradott társadalmai számára, hanem hadüzenet a nyugati értékek ellen. A szélsőbaloldal szívesen összekacsint a harmadik világgal: az onnan érkező menekültektől minden olyat eltűr, amit a többségi társadalom esetében felróna. Míg tehát a széljobb – elfedve előítéleteit – a bevándorlók kapcsán a felvilágosodás értékeit védi, addig a szélbal – elfedve Nyugat-gyűlöletét – éppen a bevándorlókkal szemben nem védi azokat. Ha egy német férfi taperol egy arab nőt, azonnal felszisszen a baloldal, és szexizmust kiált. Ha egy arab férfi molesztál egy német nőt, a megértés hangjai jönnek elő.

Mind a jobboldali előítéletek, mind a baloldali tévedések nyugati elbizonytalanodásról árulkodnak. A Nyugatnak újra büszkén el kellene ismernie, hogy kulturális, történelmi, technológiai teljesítménye más kultúrák fölé emeli. A kultúrák nemcsak hogy nem egyenlőek, de nem is azonos értékűek. Akinek csak a pillanatnyi biztonság fontos, az hazájához közeli országot is találhat menedékhelyül. Aki mégis a Nyugatot választja, az értékválasztást tesz: elismeri, hogy a nyugati kultúra, társadalmi és politikai modell többet ér, mint ahonnan ő menekül. Félreértett tolerancia elfogadni, hogy a menekülő kultúrájának, szocializációjának alacsonyabb értékű elemeit is magával hozhatja. Ahogy Kelet-Európa sem lehet keleti mentalitással az EU tagja, a menekülteknek is el kell fogadniuk a nyugati világot.

Nemcsak vitát folytatni jogos tehát a kulturális különbségekről, hanem egyes kultúrák ellen érvelni is. Samuel Schirmbeck liberális filmrendező, újságíró ezért egyenesen „iszlámkritikát” szorgalmaz a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Az ARD egykori észak-afrikai tudósítója szerint magunkkal és a tényleg üldözés elől menekülőkkel szemben is felelőtlenség elhallgatni az arab és az iszlám kultúra nőellenességét és egyéb problémáit. Ahmad Mansour berlini palesztin pszichológus a balliberális Süddeutsche Zeitungban a fiatal arab fiúk problematikus nőképéről beszélt. Kapott is érte támadást a baloldalról. Egyre több bevándorló emeli fel azonban a hangját a baloldali kultúrrelativizmus ellen. Hamed Abdel-Samad Németországban élő egyiptomi politológus a Cicero konzervatív portálra írt cikkében kijelentette: „A kölni eseményeknek igenis közük van az iszlámhoz.” A mainzi pályaudvar előtt pedig félszáz muszlim menekült gyűlt össze, hogy tiltakozzon hittársainak nőellenessége ellen.

Ha a baloldal azonos értékűnek ismeri el a muszlim vagy arab kultúra minden elemét a nyugat-európaival, éppen a tisztességes menekültek helyzetét rontja. Ők ugyanis nem a harmadik világban akarnak élni. Az elől menekülnek.

A szerző jogász, újságíró