A humanista hullám hirtelen lehűlése

Köln példája megmutatta, hogy a menedékkérőkkel az európaitól eltérő kultúrák is érkeznek.

A kilencvenes években a keresztény uniópártokon belül még mainstreamnek számított, aki elutasította a tömeges bevándorlást, és Németország német és keresztény jellegét védte. A sajtó is sokkal polemikusabban, populistább módon tudósított az akkori exjugoszláv menekültekről. Az eredmény: lángoló menekültszállások. Majd hosszú, tízéves vita minderről. A két legjellemzőbb mondatot a vita során egyaránt kereszténydemokrata politikus mondta ki. Christian Wulff korábbi CDU-s államfő szerint „az iszlám Németország része”; Angela Merkel viszont megállapította, hogy „a multikulti halott”. Mindazonáltal a jelenlegi német realitások között ma már lehetetlen a csak német és keresztény kultúrát védeni.

A német közélet a kilencvenes évek óta balra tolódott: sokszor éppen a CDU képviseli mindazt, amit a baloldal csak gondol. Merkel kiváló hatalomtechnikusként lenyúlta a baloldal témáját. A CDU tagsága kényszeredetten elnyomta ellenérzéseit, a baloldali szavazók pedig kényszeredetten egyetértettek Merkellel. Néha balról kritikusabbak voltak a bevándorlással szemben, mint jobbról: a kommunista Linkspartei több politikusa is már ősszel „felső határt” szorgalmazott, majd most „a vendégjog eljátszásáról” beszélt.

Ősszel, amikor a magyar kormány elutasította a menekültek befogadását, a német társadalom többsége őszintén aggódva figyelte az eseményeket. Merkel engedett a közvélemény nyomásának – és talán nem a legrosszabb bizonyítvány egy társadalomról, ha rendkívüli helyzetben nem az önző, hanem a nemes szándékai törnek elő. Németország azonban egyedül maradt, mert a többi európai állam is inkább félrenézett. A franciák mostanáig is alig pár száz menekültet voltak hajlandók befogadni. Merkel az akkori kritikákat azonban morális érvekkel ütötte el: „Ha elnézést kell kérnem azért, mert barátságosak vagyunk, akkor ez már nem az én országom.” A barátságosság azonban nem jelenthet behódolást.

A kölni események megmutatták, hogy nemcsak segítségre szoruló egyének, hanem az európaitól eltérő kultúrák is érkeznek. A fókusz eddig az egyéneken volt: az ő történeteik uralták a médiát. Az egyén azonban része egy nagyobb összességnek, egy kultúrának, és Németországnak el kell gondolkodnia rajta, hogy az egyéneket kultúrájukkal együtt akarja-e felvenni.

A kölni események visszahozták a kulturális érveket. A jobboldali előítéletekkel szemben a baloldal kultúrrelativista tévedései állnak. A baloldal egyes körei továbbra sem hajlandók a kulturális különbségekről beszélni, pláne a nyugati kultúrát védeni. Megragadtak annál az antikolonialista nyelvezetnél, amely a világ minden bajáért eleve a Nyugatot teszi felelőssé. Ez nemcsak felmentés a harmadik világ felelőtlen politikusai és éretlen, elmaradott társadalmai számára, hanem hadüzenet a nyugati értékek ellen. A szélsőbaloldal szívesen összekacsint a harmadik világgal: az onnan érkező menekültektől minden olyat eltűr, amit a többségi társadalom esetében felróna. Míg tehát a széljobb – elfedve előítéleteit – a bevándorlók kapcsán a felvilágosodás értékeit védi, addig a szélbal – elfedve Nyugat-gyűlöletét – éppen a bevándorlókkal szemben nem védi azokat. Ha egy német férfi taperol egy arab nőt, azonnal felszisszen a baloldal, és szexizmust kiált. Ha egy arab férfi molesztál egy német nőt, a megértés hangjai jönnek elő.

Mind a jobboldali előítéletek, mind a baloldali tévedések nyugati elbizonytalanodásról árulkodnak. A Nyugatnak újra büszkén el kellene ismernie, hogy kulturális, történelmi, technológiai teljesítménye más kultúrák fölé emeli. A kultúrák nemcsak hogy nem egyenlőek, de nem is azonos értékűek. Akinek csak a pillanatnyi biztonság fontos, az hazájához közeli országot is találhat menedékhelyül. Aki mégis a Nyugatot választja, az értékválasztást tesz: elismeri, hogy a nyugati kultúra, társadalmi és politikai modell többet ér, mint ahonnan ő menekül. Félreértett tolerancia elfogadni, hogy a menekülő kultúrájának, szocializációjának alacsonyabb értékű elemeit is magával hozhatja. Ahogy Kelet-Európa sem lehet keleti mentalitással az EU tagja, a menekülteknek is el kell fogadniuk a nyugati világot.

Nemcsak vitát folytatni jogos tehát a kulturális különbségekről, hanem egyes kultúrák ellen érvelni is. Samuel Schirmbeck liberális filmrendező, újságíró ezért egyenesen „iszlámkritikát” szorgalmaz a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Az ARD egykori észak-afrikai tudósítója szerint magunkkal és a tényleg üldözés elől menekülőkkel szemben is felelőtlenség elhallgatni az arab és az iszlám kultúra nőellenességét és egyéb problémáit. Ahmad Mansour berlini palesztin pszichológus a balliberális Süddeutsche Zeitungban a fiatal arab fiúk problematikus nőképéről beszélt. Kapott is érte támadást a baloldalról. Egyre több bevándorló emeli fel azonban a hangját a baloldali kultúrrelativizmus ellen. Hamed Abdel-Samad Németországban élő egyiptomi politológus a Cicero konzervatív portálra írt cikkében kijelentette: „A kölni eseményeknek igenis közük van az iszlámhoz.” A mainzi pályaudvar előtt pedig félszáz muszlim menekült gyűlt össze, hogy tiltakozzon hittársainak nőellenessége ellen.

Ha a baloldal azonos értékűnek ismeri el a muszlim vagy arab kultúra minden elemét a nyugat-európaival, éppen a tisztességes menekültek helyzetét rontja. Ők ugyanis nem a harmadik világban akarnak élni. Az elől menekülnek.

A szerző jogász, újságíró