A lassan érlelődő fordulat

A németeknek úgy kell kihátrálniuk a migrációs zsákutcából, mintha előre mennének.

Még egy éve is az Európa szót és az Európai Unió kifejezést, bár természetesen akkor sem voltak szinonimák, bizonyos szövegkörnyezetben egymás helyett lehetett használni. Ma ez egyre kevésbé lehetséges. Európa érdekei és az Európai Unió érdekei látványosan eltérnek. Van egy közös pont, de onnantól szétnyílnak, mint az olló.

Az európai migrációs politika eddig Angela Merkel nélkül elképzelhetetlen volt. Ma pedig mintha Merkellel lenne elképzelhetetlen – legalábbis ami a szükségesnek látszó gyökeres váltást illeti. A német kancellár tavaly szeptember óta időről időre megismétli, hogy a német migrációs politika nem változik, egyszersmind kénytelen jeleit adni az ellenkezőjének. Az ilyen kettős attitűd mindig kockázatos. Egyetlen politikusnak sem tesz jót, ha megnyilvánulásai ambivalensek, de aki ráadásul egyfolytában a kirakatban van, a fél világ rá figyel, annak tekintélyét, pozícióját az ilyen kettősségek gyengítik. Az ölelésre tárt karok nem záródhatnak be, mielőtt a test közel ér. A migráció „teste” közel, sőt túl közel ért Németország politikai attitűdje révén Európa testéhez. Hiába kezdődött el a kitoloncolás, annak mértéke egyelőre nem fogja, nem is tudná átlépni a kritikus határt. Németország közben a világszínpadon úgy maradt, ölelésre tárt karokkal, befagyott mozdulattal. A migráció „teste” mostanában érzi meg, hogy az üdvözlésre tárt karok papírmaséból vannak.

Az európai érdekek és az európai uniós érdekek lassú konvergálása csak akkor kezdődhet el, ha az unió – egyfajta kudarcbeismerésként – legalább döntéseivel megfogalmazza, hogy a legerősebb centrumország migrációs politikája gyengítette meg legjobban Európa immunrendszerét. Ezáltal a legkevésbé képviselte az összuniós érdekeket. Innen kell majd elindulni. Az interneten félmillió aláírás gyűlt össze, hogy a görög szigetek lakóit, akik a legtöbbet tűrtek a migráció miatt, föl kell terjeszteni a 2016-os Nobel-békedíjra. Szép kezdeményezés, de vajon hány Nobel-békedíjat kellene kiosztani az uniós baklövések semlegesítéséhez?

A politika nem az igazmondás művészete. A politika annak a művészete, hogy az igazmondás benyomását keltsük. Amikor Thomas de Maiziere német belügyminiszter elmegy Kabulba, és elmondja az afgánoknak, hogy jobb lenne, ha otthon maradnának, mert az embercsempészek félrevezetik a derék afgán férfiakat, és németországi paradicsomi körülményekről hazudnak nekik rút haszonszerzési okokból, akkor ő valamit mond valami más helyett. Mozdítani sem meri a teljes igazság tömbjét, mert ha az gurulni kezd, nem biztos, hogy elég fürge lesz elugrani az útjából. Ezért a német belügyminiszter a teljes igazság helyett feltár egy törmelékigazságot. Thomas de Maiziere ugyanis nem mondhatja, hogy kedves afgánok, az én közvetlen főnököm, a német kancellár szamárságokat mondott tavaly nyáron, amikor kijelentette, hogy a menekültáradat befogadásának nincs felső határa, mert azóta rájöttünk, hogy nektek mégis inkább itt, Kabulban a helyetek. Vagy a környékén. Vagy bárhol, csak nem nálunk. Kabul jobb hely, mint Köln, higgyétek el nekem becsületszóra, és írjatok azoknak, akik már németországi menekülttáborokban szenvednek, rettegve attól, hogy barakkjaik gyújtogatás martalékai lesznek. Írjatok nekik, hogy jöjjenek haza önként. Különben kitoloncoljuk őket.

Néhány nappal a kabuli látogatás előtt Merkel politikáját mentegette Julia Klöckner, a CDU rajna–pfalzi elnöke. E szerint a kancellár terve nem bukott meg, hiszen továbbra sem lesz a menekültek befogadására vonatkozó plafon, csak „naponta változó kontingensek”. Hogy a kontingensnek (ha naponta változik is) van felső határa (plafonja), az lényegtelen. A lényeges az, hogy Merkel zsákutcájából a németeknek úgy kell kihátrálniuk, mintha előrefele mennének. Ez is a politika művészete. Csak az embernek már egy idő után az az érzése, hogy az európai politikának kevesebb (szabaduló) művészre, és több nagy formátumú politikusra lenne szüksége. A pofozkodós, nyakkendőcibáló, mások személyes aurájába állandóan bepofátlankodó Juncker nem ezek közé tartozik. A német kancellár pedig csehül áll. Tiszta szerencse, hogy migrációs politikájukkal a csehek viszont nem állnak németül. A kancellár előtt óriási feladat tornyosul: egyszerre kell következetesnek tűnnie, kitartania a korábban mondottak mellett, közben azonban meg kell valamennyire felelnie a választói akaratnak. Mivel Németország lakossága egyelőre nem muszlim többségű, Merkel kénytelen beérni az őslakosok elégedettségi indexével, az pedig egyfolytában esik. (Kérdés persze, hány hétig lenne elégedett Merkellel egy muszlim többségű Németországban a régebben és frissen bevándoroltak tömege.)

Nem irigylésre méltó Thomas de Maiziere helyzete sem. Kínos lehet egy belügyminiszternek úgy tennie, mintha a gonosz embercsempészektől akarná megmenteni az afgánokat, és nem az afgánoktól Németországot. Európa gazdag országaiban (Svédország, Németország, Ausztria) bizonyos rétegek – például migránsszállásoknak alkalmas házak kiadásával – kiválóan üzletelnek az állammal, akkor hát ne csodálkozzunk, hogy a menekültbizniszből a szegény országok leharcolt rétegei is ki akarják venni szerény részüket, lásd a macedón taxisok küzdelmét az igazolványoknak és eurónak bővében levő bevándorlók fuvarozásáért. Valahol az egész menekültbiznisz, felső pontján a német multi érdekeivel, alsó határán a macedón taxis pluszkeresetével a színesfémlopásokhoz hasonlít: szedd föl a vasúti síneket, egy hétig dáridózol belőle, ne törődj a következő nappal, héttel, generációval, a pusztulást nem te okoztad, hanem az a váratlan helyzet, hogy ahol tegnap sín volt, ott ma csak egy kisiklott vonat van peches utasokkal. A hozzátartozók majd sírnak és temetnek, az állam helyreállít, és minden mehet tovább.

Csak hát ott van Párizs, és a tetejébe a kölni újév. Mit lehet velük kezdeni? Miközben a világ különböző pontjain merényletek sokasága történik – elég csak egyedül a Boko Haram öldökléseire utalni –, Párizs úgy megrázta Európát, mintha a nigériai vagy kameruni halottak nem is számítanának. Ilyen a rasszista gyász Párizs az európaiaknak felülírhatatlanul erőteljes jelkép. Köln is az. Mindössze hat éve a hazai újságok még a kölni óriásmecsetről cikkeztek, mily rút ötlet kisebbre építeni, hiszen a multikulti olyan szép. „Két éven belül már nemcsak a katedrális tornyai, hanem Németország legnagyobb mecsetének egyenként 55 méter magas minaretjei is a kölni panoráma részévé válhatnak” – adta hírül lelkesen a Világgazdaság 2008. április 3-án. Mit tehetünk ehhez? Köln cefetül büszke lehet a panorámájára.

Dómjával és mecsetjével valóban jelképpé vált. A párhuzamos társadalmak illúziójának pokoli jelképévé. Európa lassú fordulata a migrációs politikában Köln után látszik bekövetkezni. Senki, aki saját fejével gondolkodik, nem hiszi, hogy a rendőrök pipogyán vagy kéjjel nézték végig a kölni nők elleni erőszakoskodást és meglopásukat. Nyilvánvaló, hogy parancsot teljesítettek. Rendőröknél, katonáknál ez a szokás.

Európa férfijai jó ideje alkalmatlanok arra, hogy megvédjék a nőket, Kölnben ez is kiderült. Tíz férfi közül az egyik gyenge fizikailag, a másik lelkileg, a harmadik gyáva, a negyedik cinikus, az ötödik úgy gondolja, védjék meg magukat a nők, a hatodik arra számít, hogy majd a nők védik meg őt, a hetedik inkább meghal értük, a nyolcadik inkább állatvédő, a kilencedik jogvédő, a tizedik, nos, ő megvédi a nőket.

De vele szemben ott áll felsorakozva tíz muszlim harcos.