Áll a bál a nemrég alapított Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. körül. Pedig még sem a szakmai koncepció, sem az oktatók vagy a mentoráltak neve nem került nyilvánosságra. Azt pedig pláne nem lehet tudni, ki mennyit nyer majd a 150 milliós támogatással induló vállalkozáson. De lassan talán nem is ez a legfontosabb kérdés. És nem is az, hogy az irodalmi tehetséggondozó program vezetőjét, Orbán János Dénes költőt politikai kapcsolatai segítették-e hozzá az állami forrásokhoz. (Nyilván igen, annál is inkább, mert ezt ő sem tagadja. Sőt természetesnek veszi, hogy Magyarországon ez az útja egy komolyabb vállalkozás keresztülvitelének.) A kérdés most már sokkal inkább az, mit nyerhetnek és mit veszíthetnek ezen a helyzeten azok, akikért az egész elvileg létrejön: a fiatal írók és költők.
A tehetséggondozó ügyét már minden szempontból körüljárta a sajtó, záporoztak Orbán János Dénesre a kérdések. Közülük vagy egy tucatot a vitatott vállalkozás nagy ellenzője, Krusovszky Dénes író-költő tett fel. Kapott is rá kimerítő válaszokat, amelyek között volt egy elgondolkodtató elszólás: az egyik fiatal íróról volt szó, aki Orbán elmondása szerint köszönte szépen, de nem akart elindulni a meghívásos pályázaton. Azt kérte, inkább írjanak ki nyílt pályázatot, amelyen nemcsak meghatározott, a tehetséggondozó által kiválasztott fiatal alkotók indulhatnak, hanem bárki. Azon ő is elindulna. Ha az illető csak a látszatot akarta megőrizni, már az is valami. De sokkal valószínűbb, hogy ez a fiatal író egy olyan generáció tagja, amelyik úgy nőtt fel, hogy versenyez, és azért nyer, mert jó valamiben. Vagy veszít, mert nem elég jó.
Ez a nemzedék most érezhetően zavarban van. Bizonyára azon tűnődik, hogy ezek a villongások milyen hatással lesznek a karrierjére. Ha pályázik az új tehetséggondozóhoz, nem lehetetlenül-e el teljesen a „ballib” oldalon. Ha helyteleníti vagy akár csak kellemetlen kérdéseket tesz fel, akkor „kormánypárti” körökben néznek majd rá ferde szemmel. Vagyis a fiatal író azzal foglalkozik, amivel egyáltalán nem kellene foglalkoznia. Neki írnia kellene, nem azon tűnődnie, hogy kinek adja el magát.
Ez a helyzet nem most alakult ki, hanem a rendszerváltáskor és azt megelőzően, és nemcsak az irodalmi életet jellemzi, hanem az egész magyar szellemi életet. Jellemző, hogy senki nem gondolt bele: talán az új tehetséggondozó sem javít, hanem ront majd ezen az amúgy is szerencsétlen helyzeten. Ahogy abba sem, hogy a magyar irodalom és közélet talán most veszíti el azt a nemzedéket, amelyik ebben az egész játszmában nem akar részt venni. Vagy ami még rosszabb: most neveli ehhez a torz rendszerhez az utánpótlást, amely folytatja majd a marakodást, hasonló törésvonalak mentén. Nem igaz, hogy képtelenség lett volna egy olyan tehetséggondozó rendszert létrehozni, amely a köztudottan alulfinanszírozott és túlérzékeny magyar irodalmi életben nem veri ki a biztosítékot. Legalább meg kellett volna próbálni. Sok más mellett ezt hívják kulturális politikának.
Lehet, hogy a szakmai-anyagi függetlenség a szellemi pályákon csak álom a boldogabb országokban is. De az sem mond igazat, aki azt állítja, hogy ennek nincsenek fokozatai, hogy ne lennének különbségek a mozgástérben. A személyes kapcsolatok persze mindenhol a világon fontosak, és vannak ellenérdekű csoportosulások egy-egy szakmán belül. De nem mindegy, hogy legalább egy vékonyka rétege a művészeknek képes-e felépíteni egy elfogadható egzisztenciát úgy, hogy ne találja szembe magát olyan kérdésekkel, amilyenekkel most ezek a fiatal szerzők szembesülnek.
