Ez a helyzet nem most alakult ki, hanem a rendszerváltáskor és azt megelőzően, és nemcsak az irodalmi életet jellemzi, hanem az egész magyar szellemi életet. Jellemző, hogy senki nem gondolt bele: talán az új tehetséggondozó sem javít, hanem ront majd ezen az amúgy is szerencsétlen helyzeten. Ahogy abba sem, hogy a magyar irodalom és közélet talán most veszíti el azt a nemzedéket, amelyik ebben az egész játszmában nem akar részt venni. Vagy ami még rosszabb: most neveli ehhez a torz rendszerhez az utánpótlást, amely folytatja majd a marakodást, hasonló törésvonalak mentén. Nem igaz, hogy képtelenség lett volna egy olyan tehetséggondozó rendszert létrehozni, amely a köztudottan alulfinanszírozott és túlérzékeny magyar irodalmi életben nem veri ki a biztosítékot. Legalább meg kellett volna próbálni. Sok más mellett ezt hívják kulturális politikának.
Lehet, hogy a szakmai-anyagi függetlenség a szellemi pályákon csak álom a boldogabb országokban is. De az sem mond igazat, aki azt állítja, hogy ennek nincsenek fokozatai, hogy ne lennének különbségek a mozgástérben. A személyes kapcsolatok persze mindenhol a világon fontosak, és vannak ellenérdekű csoportosulások egy-egy szakmán belül. De nem mindegy, hogy legalább egy vékonyka rétege a művészeknek képes-e felépíteni egy elfogadható egzisztenciát úgy, hogy ne találja szembe magát olyan kérdésekkel, amilyenekkel most ezek a fiatal szerzők szembesülnek.
