Talán sosem tudjuk meg, pontosan mit mondott Nemes Jeles László a Jüdische Allgemeinének. Az biztos, hogy én megkönnyebbültem, amikor a Saul fia rendezője rágalomnak nevezte a neki tulajdonított szavakat: ha igazat mondott, akkor azért, ha csak észbekapott és visszakozott, akkor azért.
Mindenesetre rögtön akadtak olyanok, akik az eredetileg közölt szöveggel is siettek egyetérteni, mondván: bizony, sok magyar újranyitná a gázkamrákat, és valóban nem normális ez az ország – amely egyébként 200 millió forint közpénzzel támogatta a filmet. Hosszú beszélgetések során győzködtem az így vélekedőket arról, hogy az efféle megszólalások, akár sértettség, akár félelem az alapjuk, éppen a szándékolttal ellentétes hatást keltenek – már ha valóban a megbékélés és nemzeti traumáink közös feldolgozása a szándék. Azt javasolták, próbáljam megérteni, miért nyilatkozhatott (volna) így a rendező. Talán mert a magyar zsidóság fájdalmas traumái generációról generációra öröklődnek. Értem ezt, és megértem azokat, akik az első interjú mellett is kiálltak, mert azt tanultam, hogy empátiával forduljak mások fájdalma felé, és tapintattal viseljem a sebzett lélek háborgását. És azért is, mert elfogadom: bár a holokauszt az emlékezetpolitika kiemelt része, a haláltáborok egykori lakóinak leszármazottai, családtagjai, barátai érezhetik úgy, hogy nem esik elég szó a tragédiájukról. Ez is érthető.
Ugyanakkor van, ami nem az. Van, aki úgy tartja, Magyarország polgárai a közösséghez tartozás révén felelősek a holokausztért. Én nem érzem magam felelősnek: huszonhét éves vagyok, és családilag sem vagyok „érintett”, ezért nem fogadom el a kollektív bélyeget. Felelősségünk – úgy gondolom – csak az emlékezés felelőssége lehet, amelyre nemrég Ungváry Krisztián történész is utalt. Azaz szégyenkezhetünk a holokauszt miatt – ahogy restellhetjük történelmünk dicstelen pillanatait, és büszkék lehetünk a dicsőségesekre. Persze válogatni: eltagadni a dicstelent és csak a dicsőt harsogni nem lehet. Az identitás nem vegyesbolt, történelmünk része ez is, az is. És bármeddig osztjuk, szorozzuk a közösségeket, minduntalan rádöbbenünk: mindegyik emberekből áll, példaképekkel és gazemberekkel a soraiban.