Mindenkire másként hatnak a műalkotások. Dosztojevszkij egy átmulatott bázeli éjszaka után Hans Holbein halott Krisztusát látva kis híján epilepsziás rohamot kapott. A görcs végül elmaradt, a megrendülés azonban egy életre szólt, és A félkegyelmű révén irodalmi formát is öltött. A regényben Miskin herceg így kiált föl a festmény előtt: „De hát ennek a képnek a láttára némelyik ember még a hitét is elveszítheti!”
Stendhalra, a Vörös és fekete, valamint A pármai kolostor szerzőjére a firenzei Santa Croce-templomban tett látogatása során tört rá a szédülés. A számtalan műalkotás hatására úgy érezte, mintha zuhanna – írta útikönyvében. Erről a híressé vált rosszullétről nevezték el később a tünetegyüttest: a Stendhal-szindróma jelei a szédülés, a remegés, esetleg az önkívületi állapot, amit a műalkotások látványa vált ki az emberből. Én magam háromszor éltem át hasonlót (igaz, jóval enyhébb kiadásban), legutóbb a londoni Tate-ben, J. W. Waterhouse Shalott hölgye című képe előtt. A képtár a brit főváros legtöbb hasonló intézményével egyetemben ingyenesen látogatható, vagyis az önkívületi állapotért még csak fizetni sem kell. Bárki besétálhat és kipróbálhatja, miként hatnak rá mondjuk William Turner vagy Francis Bacon munkái.
Természetesen a londoni intézmény anyagi lehetőségeit nem mérhetjük össze például a Szépművészeti Múzeuméval, mégis érdemes eljátszani a gondolattal: mi lenne, ha a legjelentősebb hazai műalkotásokat ingyen láthatná a nagyközönség? Annál is inkább, mert a kormányzati retorikában a művészet általában a társadalom hasznát szolgálva nyeri el jelentését. Legszebb példája ennek a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja, amely a magyar vonatkozású műkincsek hazahozatalát és itthon tartását szolgálja. 2018-ig 30 milliárd forintot költ el a jegybank erre a célra – a program kritikusai szerint nem éppen átlátható módon. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, a Liget projekt miniszteri biztosa tavaly júliusban azonban csendre intette a morgolódókat, mondván, a magyar társadalom hálás lehet, amiért az MNB műalkotásokat vásárol. Hiszen ezek közkinccsé válnak, a milliárdos költés így mindannyiunkat gazdagabbá tesz.
Sajnos azonban az elmúlt hetek eseményei megkérdőjelezik a főigazgató érvelését. A Szépművészeti Múzeum 2013-ban – a felelős miniszter háta mögött – jóval a piaci ár alatt képeket kölcsönzött a Brand Lab Kft.-nek. A festmények abban a lakásban lógtak, ahol feltételezhetően Habony Árpád miniszterelnöki tanácsadó lakott. A múzeum, amíg lehetett, titkolta az ügyet, csak hosszas pereskedés után árulták el, ki élvezhette a közkincs részét képező műalkotások látványát. Balog Zoltán írásbeli figyelmeztetésben részesítette Baánt, akinek azonban ez volt a legkisebb baja, időközben ugyanis kiderült, ő volt Habony esküvői tanúja, sőt, még a múzeumot is a rendelkezésére bocsátotta a lagzira – természetesen ingyen.
A közfelháborodás persze nem maradt el. Ám a skandalumon túl az ügy segíthet annak megértésében, minként definiálják hazánkban a közkincs fogalmát, és nem mellesleg abban is, hogy Habony Árpád végre társadalmi jelentést nyerjen. Miután művészetszenvedélyének híre ment, a Szépművészeti Múzeum előtt műkedvelő alkotók rögtönzött kiállítással köszöntötték a miniszterelnöki tanácsadót, a Magyar Nemzetben pedig Léphaft Pál emlékezett meg zseniális rajzzal Habonyról, aki az ügynek köszönhetően valóban műalkotássá, s így közkinccsé vált. Ebben a minőségében pedig alkalmas lett rá, hogy látványa bárkinek szédülést, remegést, esetleg önkívületi állapotot okozzon. Felbukkanásakor – Miskin herceg után szabadon – mindannyian felkiálthatunk, képének láttára sokan akár még a hitüket is elveszíthetik.
