Megoldatlan ügyek minisztériuma

Egy szimpla államtitkári névtáblacsere ma már nem segíti a helyzet rendezését.

Csakhogy ez az idő azóta sem akar eljönni. Nemhogy több forrás nem került az Emmi által felügyelt ágazatokba – vagy ha került is, megfelelő hasznosulása kérdéses –, de a korábban ideiglenesnek, puszta szükségmegoldásnak gondolt minisztériumi struktúra is megmaradt. Mit megmaradt: az Emmi mesebeli kisgömböcként újabb és újabb területeket kebelezett be, és bár kevés szó esik róla, ha a Lázár János által januárban belengetett feketelista zöld utat kapna, az azon szereplő, megszüntetésre ítélt kormányzati háttérintézmények jó része is a humánminisztérium szervezetébe olvadna bele. Az élet tehát rácáfolt azoknak a várakozásaira, akik már az előző ciklus második felére a csúcstárca kettéválasztását remélték, annak pedig végképp egyértelmű üzenete volt, amikor a Fidesz 2014-es újabb győzelme után sem változtatott érdemben a kormányzati struktúrán. Miniszterelnökséget vezető miniszter (Lázár János) és kormányzati reklámköltéseket felügyelő miniszter (Rogán Antal) persze lett azóta, de az oktatásnak vagy az egészségügynek továbbra sincs gazdája. És ez nem puszta zsurnalisztikus fordulat.

A közismert és sajnos találó bonmot szerint az EU gyengeségét mutatja, hogy az amerikai elnök nem tudja, kit kérjen a telefonhoz, amikor az unió vezetőjével szeretne beszélni. Hasonló a helyzet az Emmi esetében is. Az államtitkárok mint ágazati vezetők súlytalanok – jellemző, hogy amikor kisebb-nagyobb megmozdulásokra kerül sor, a humánszféra elégedetlen dolgozóinak első dolga bejelenteni, hogy nem érik be velük, magasabb szinten kívánnak egyeztetni. Kérdés, hogy Balog Zoltán miniszter képes-e megfelelni ennek a kívánalomnak, hiszen valódi reneszánsz embernek kellene lennie ahhoz, hogy az alá rendelt területek minden búját-baját átlássa. Persze elég a főbb problémákat ismernie – gondolhatnánk, de éppen a pedagógustüntetések kapcsán derült ki, hogy a lehetetlen munkakörülményekre panaszkodó tanárok képesek meglepetést szerezni a velük szóba elegyedő miniszternek. Balog Zoltán így csak a túltolt bicikli metaforájával gazdagíthatta a közbeszédet, utána gyorsan kivonták a kommunikációs forgalomból. Kérdés, ez szolgálja-e jobban a sikeres érdekegyeztetést, vagy az, hogy az államtitkári ajtókon éppen cserélik a névtáblákat.

Ezzel el is jutottunk Czunyiné Bertalan Judit leváltásának esetéhez, ami mindennél többet elárul a humáncsúcstárca működéséről. A kormányzati honlap tájékoztatása szerint Balog Zoltán arról számolt be, hogy „a kormányfő, akivel a változtatásokról tárgyalt előző nap, nem fogalmazott meg kritikát Czunyiné Bertalan Judit munkájával kapcsolatban, sőt ragaszkodott ahhoz, hogy az eddigi államtitkár a köznevelés területén komoly szerepet kapjon”. Ha az államtitkár jól végezte a feladatát, vajon miért kellett leváltani? Vagy ha nem végezte jól, esetleg nem csinált semmit – ahogy azt a rossz nyelvek mondják –, akkor miért nem kapott kritikát? Mert éppen ez volt a feladata? Arra gondolni sem merünk, hogy a kormányzat esetleg a vudu humánpolitikában hisz, és emberáldozatot mutatott be a köz oltárán a dolgok jobbra fordulása érdekében. Azt pedig végképp nem feltételezzük, hogy ebben a rendszerben voltaképpen teljesen mindegy, ki az oktatási – vagy az egészségügyi vagy a kulturális – államtitkár, a lényeg, hogy csereszabatos, politikai okokból bármikor elmozdítható legyen, mert úgy sincs érdemi beleszólása a rá bízott terület ügyeibe.

Akárhogy legyen is, egy szimpla névtáblacsere ma már nem jelent megoldást. Nap mint nap hallani az „emberi erőforrások” kimerüléséről: arról, hogy a tanár viszi az iskolába a krétát, a beteg viszi a kórházba a gyógyszert, az egyetemi oktató fizetése pedig lassan kisebb, mint doktoranduszainak ösztöndíja (sebaj, majd vállal másod- és harmadállást, ahogy azt Palkovics László felsőoktatási és immár közoktatási államtitkár javasolta). Jól tudjuk, hogy a lecsúszás nem ma kezdődött, de azóta sem történtek érdemi lépések a megállítására. A hosszú ideje megoldatlan ügyeket persze nem lehet varázsütésre felszámolni, de valahol csak el kell kezdeni. Elsőként például fel lehetne számolni a megoldatlan ügyek minisztériumát. Az Emmi működését ismerve ez jóval több lenne, mint annak szimbolikus kifejezése, hogy a kormány érdekelt a megoldásban.