Boncz Géza humorista szerint a Szovjetunióban létezett az eltűnt vonatok minisztériuma, annyi vonatrablás történt egy időben Szibériában. Hogy ez valóban így volt, arra nem vennénk mérget, mert talán még a legendás szovjet bürokrácia számára is túlzás lett volna egy külön eltűntvonat-ügyi tárca működtetése. Szerencsére ma már más időket élünk, és kis hazánkban fel sem merül, hogy minden apró-cseprő ügynek a legmagasabb kormányzati szinten legyen képviselete. Ahogy a magyar humor egy korábbi nagyágyúja, Rejtő Jenő írta, nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani. Valami ilyesmi lehet a Fidesz ars poeticája is: nem lehet minden problémás terület számára külön minisztériumot létrehozni. Akkor már inkább vonjuk szépen egybe ezeket az ágazatokat, és nézzük meg, mihez kezdenek így, egymással összezárva.
Óhatatlanul ilyen érzése támad az embernek, amikor a tizenegy államtitkárságot – köztük nyolc szakállamtitkárságot – tömörítő Emberi Erőforrások Minisztériumáról esik szó a hírekben. Ez pedig egyre gyakrabban előfordul. Hol szociális problémáktól, hol kisebb-nagyobb kulturális botrányoktól hangos a sajtó, és a fekete ruhás nővér nagy médiafigyelmet kiváltó tavalyi mozgalmát ebben az évben a közoktatásban dolgozók elégedetlenségi hulláma követte. (Egyébként a magyar ápolónők mélységes elkeseredésének hangot adó Sándor Máriával kapcsolatban a legutóbbi hír az volt, hogy közmunkásként dolgozik a csepeli strandon, így törlesztve az Erzsébet hídi demonstráció szervezése miatt rá kirótt pénzbüntetést. Minden bizonnyal nem ez az emberi erőforrások hasznosításának leghatékonyabb módja.) Összességében úgy tűnik, mintha az Emmit arra találták volna ki, hogy folyton álljon a bál körülötte. Pedig az eredeti elképzelés ennek épp az ellenkezője lehetett: a csúcstárca alá rendelt humánterületek lecsendesítése.
2010-ben még egészen logikus döntésnek tűnt az oktatás, az egészségügy, a szociális terület és a kultúra közös minisztérium alá szervezése. Az aktuális belpolitikai csatározások közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a kormányváltást megelőző években a magyar gazdaság fékek és ellensúlyok nélkül száguldott a szakadék felé (és akkor még finoman fogalmaztunk a szocialista– szabad demokrata kormányok regnálásának következményeivel kapcsolatban). Nem csoda hát, hogy a választásokat követően sokan bíztak a kedvező fordulatban, és a humánszférának a jobboldallal szimpatizáló képviselői hajlamosak voltak elfogadni: először a gazdaságot kell rendbe tenni, és csak utána kerülhet sor egyéb, általuk – de a jelszavak szintjén a kormányzat által is – fontosnak tartott területekre. Ennek érdekében az sem tűnt túl nagy árnak, hogy mondjuk az egészségügynek vagy az oktatásnak egy időre ne miniszteriális, hanem csupán államtitkári szintű képviselete legyen. E döntésben persze a költséghatékonyság szempontja mellett az a hatalomtechnikai megfontolás is szerepet játszott, hogy talán nem is baj, ha ezeket a pénznyelőnek számító ágazatokat mindössze egy miniszter képviseli a kormányüléseken, ezzel is csökkentve lobbierejüket. Aztán egyszer eljön majd az az idő, amikor engedni lehet a nadrágszíjon, és minden érintett fellélegezhet.
Csakhogy ez az idő azóta sem akar eljönni. Nemhogy több forrás nem került az Emmi által felügyelt ágazatokba – vagy ha került is, megfelelő hasznosulása kérdéses –, de a korábban ideiglenesnek, puszta szükségmegoldásnak gondolt minisztériumi struktúra is megmaradt. Mit megmaradt: az Emmi mesebeli kisgömböcként újabb és újabb területeket kebelezett be, és bár kevés szó esik róla, ha a Lázár János által januárban belengetett feketelista zöld utat kapna, az azon szereplő, megszüntetésre ítélt kormányzati háttérintézmények jó része is a humánminisztérium szervezetébe olvadna bele. Az élet tehát rácáfolt azoknak a várakozásaira, akik már az előző ciklus második felére a csúcstárca kettéválasztását remélték, annak pedig végképp egyértelmű üzenete volt, amikor a Fidesz 2014-es újabb győzelme után sem változtatott érdemben a kormányzati struktúrán. Miniszterelnökséget vezető miniszter (Lázár János) és kormányzati reklámköltéseket felügyelő miniszter (Rogán Antal) persze lett azóta, de az oktatásnak vagy az egészségügynek továbbra sincs gazdája. És ez nem puszta zsurnalisztikus fordulat.
A közismert és sajnos találó bonmot szerint az EU gyengeségét mutatja, hogy az amerikai elnök nem tudja, kit kérjen a telefonhoz, amikor az unió vezetőjével szeretne beszélni. Hasonló a helyzet az Emmi esetében is. Az államtitkárok mint ágazati vezetők súlytalanok – jellemző, hogy amikor kisebb-nagyobb megmozdulásokra kerül sor, a humánszféra elégedetlen dolgozóinak első dolga bejelenteni, hogy nem érik be velük, magasabb szinten kívánnak egyeztetni. Kérdés, hogy Balog Zoltán miniszter képes-e megfelelni ennek a kívánalomnak, hiszen valódi reneszánsz embernek kellene lennie ahhoz, hogy az alá rendelt területek minden búját-baját átlássa. Persze elég a főbb problémákat ismernie – gondolhatnánk, de éppen a pedagógustüntetések kapcsán derült ki, hogy a lehetetlen munkakörülményekre panaszkodó tanárok képesek meglepetést szerezni a velük szóba elegyedő miniszternek. Balog Zoltán így csak a túltolt bicikli metaforájával gazdagíthatta a közbeszédet, utána gyorsan kivonták a kommunikációs forgalomból. Kérdés, ez szolgálja-e jobban a sikeres érdekegyeztetést, vagy az, hogy az államtitkári ajtókon éppen cserélik a névtáblákat.
Ezzel el is jutottunk Czunyiné Bertalan Judit leváltásának esetéhez, ami mindennél többet elárul a humáncsúcstárca működéséről. A kormányzati honlap tájékoztatása szerint Balog Zoltán arról számolt be, hogy „a kormányfő, akivel a változtatásokról tárgyalt előző nap, nem fogalmazott meg kritikát Czunyiné Bertalan Judit munkájával kapcsolatban, sőt ragaszkodott ahhoz, hogy az eddigi államtitkár a köznevelés területén komoly szerepet kapjon”. Ha az államtitkár jól végezte a feladatát, vajon miért kellett leváltani? Vagy ha nem végezte jól, esetleg nem csinált semmit – ahogy azt a rossz nyelvek mondják –, akkor miért nem kapott kritikát? Mert éppen ez volt a feladata? Arra gondolni sem merünk, hogy a kormányzat esetleg a vudu humánpolitikában hisz, és emberáldozatot mutatott be a köz oltárán a dolgok jobbra fordulása érdekében. Azt pedig végképp nem feltételezzük, hogy ebben a rendszerben voltaképpen teljesen mindegy, ki az oktatási – vagy az egészségügyi vagy a kulturális – államtitkár, a lényeg, hogy csereszabatos, politikai okokból bármikor elmozdítható legyen, mert úgy sincs érdemi beleszólása a rá bízott terület ügyeibe.
Akárhogy legyen is, egy szimpla névtáblacsere ma már nem jelent megoldást. Nap mint nap hallani az „emberi erőforrások” kimerüléséről: arról, hogy a tanár viszi az iskolába a krétát, a beteg viszi a kórházba a gyógyszert, az egyetemi oktató fizetése pedig lassan kisebb, mint doktoranduszainak ösztöndíja (sebaj, majd vállal másod- és harmadállást, ahogy azt Palkovics László felsőoktatási és immár közoktatási államtitkár javasolta). Jól tudjuk, hogy a lecsúszás nem ma kezdődött, de azóta sem történtek érdemi lépések a megállítására. A hosszú ideje megoldatlan ügyeket persze nem lehet varázsütésre felszámolni, de valahol csak el kell kezdeni. Elsőként például fel lehetne számolni a megoldatlan ügyek minisztériumát. Az Emmi működését ismerve ez jóval több lenne, mint annak szimbolikus kifejezése, hogy a kormány érdekelt a megoldásban.
