Régi lemez újrajátszva

A családi otthonteremtési kedvezmény lenyúlására érkező románokat vizionálni egyszerűen aljasság.

Nincs új a nap alatt: a balliberális oldal és a sajtóorgánumai most attól félnek, hogy a kormány új családi otthonteremtési kedvezménye (csok) miatt kiürül a Kárpát-medence, és Magyarországra özönlik a sok határon túli fiatal, hogy jól teleszülje nekünk az országot. Az erdélyi magyarság is megkapta csábító csokját – harsogja címében a Népszabadság, és az olvasónak eszébe jutnak a régi reflexekből táplálkozó korábbi riogatások. Az első polgári kormány idején, a státustörvény megszavazása után (2001-et írtunk akkor) Kovács László sopánkodott hatékony médiasegítséggel azon, hogy huszonhárommillió román özönli el rövidesen a magyar munkaerőpiacot (lerománozva ezzel a szomszédos országban élő másfél milliónyi magyart). De volt olyan MSZP-közlemény is, amely szerint a döntés „potenciálisan a Kárpát-medence valamennyi lakosa, sőt, összességében mintegy nyolcvanmillió ember számára nyitotta meg a magyar munkaerőpiacot”.

Utána jött a 2004. decemberi népszavazás a kettős állampolgárságról – ekkor a teljes balliberális médiagépezet (a politikusok érveit kritikátlanul átvéve) azt sulykolta, hogy az igenek győzelme esetén hárommillió embernek kellene biztosítani itthon az egészségügyi ellátást és a nyugdíjat, és emiatt összeomlana a magyar költségvetés. Persze bölcsen elfeledkeztek arról, hogy a magyar állampolgárság nem jár automatikus jogokkal: az anyaországban születetteknek sem jár az egészségügyi ellátás, ha az illető után nem fizetik a tb-t, és aki a ledolgozott évei során nem utalta a nyugdíjjárulékot, annál nem fog havonta kopogtatni a postás. És lám, 2010 óta immár 740 ezer magyar igényelt és kapott állampolgárságot, mégis elmaradt az apokalipszis.

A balliberális oldal ezt a burkolt rasszizmust, finoman leplezni próbált magyarellenességet mindig nagy féltésbe csomagolja: ők csak a néha „túlszeretett” határon túli magyarok szülőföldön való maradásáért aggódnak.

Most is ez az érv, a Népszabadság említett cikke is ezzel kezdődik: erősítheti a határon túli magyarok el-, azaz Magyarországra vándorlását a családi otthonteremtési kedvezmény, amit a külhoniak is igényelhetnek. Már a nyelvezet is bicskanyitogató: az elvándorlás és az anyaországba költözés közé nem tehető egyenlőségjel, mert ugyan valóban elmegy a szülőföldjéről az, aki Magyarországra költözik, de a nemzet számára nem vész el – ellentétben azzal, aki német, svéd, amerikai állampolgárrá válva oldódik fel a nagy multikulturalizmusban. Az írás további burkolt riogatással folytatódik, mert „az erdélyi [ ] magyar fiatalok körében két erős trend figyelhető meg: a kivándorlási és a gyerekvállalási kedv növekedése”. Nekik ez így látszik: a románok, akik valamilyen furcsa véletlen folytán magyarul beszélnek, ide akarnak költözni a nyakunkra, ráadásul szaporodnak, mint a nyulak. És persze közben lenyúlják a tízmillió forintos támogatást, amit a magyar adófizetők keserves munkával robotolnak össze, mert ezeknek csak a pénz számít.

Nagyon érdekes, hogy némelyek mindig előre tudják, mi fog bekövetkezni – aztán ha nem teljesült be a jóslat, megrántják a vállukat, és egy Horn Gyula-féle „na és”-sel elintézik. A huszonhárommilliós riogatás után kiderült: egyetlen román nemzetiségű pincér érkezett a státustörvénynek köszönhetően. 2004. december 5. után sikerült egy egész határon túli magyar generációt vérig sérteni, de ennek a szellemi kútmérgezésnek sem voltak komolyabb következményei – nem áltatom magam, nem emiatt omlott össze az MSZP.

Maradjunk a tényeknél: a határon túli magyarok szülőföldjükről való elvándorlása nem jövőbeli veszély, hanem jelen idejű tény. De nem Magyarországra vágynak, hanem epret szedni mennek Franciaországba vagy mosogatni Londonba. Nemrégiben mutatták be a GeneZYs 2015 nevű kutatást (ez a Mathias Corvinus Collegium és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének együttműködésében készült), amelynek során 2700 határon túli magyar fiatalt kérdeztek meg a 15–29 éves korosztályból. Ezer erdélyi, hétszáz felvidéki, félezer vajdasági és kárpátaljai volt a mintában, tehát az reprezentatívnak nevezhető. Ebből világosan kiderült: érzelmi okokból, és nem a magyarországi szociális juttatások miatt fontos a magyar állampolgárság a számukra. Sokan igényelték már, a Vajdaságban például a megkérdezettek 82 százaléka.

A válaszolók 81 százaléka az elmúlt öt évben volt külföldön, és 65 százalékuk gondolkodik azon, hogy végleg egy másik országban telepedjen le. Természetesen a jobb megélhetés, a nagyobb fizetés miatt tervezgetik ezt, és a célországok között egyértelműen Nyugat-Európa vezet (kivétel Kárpátalja, ahol a fiatalok 75 százaléka legszívesebben Magyarországra költözne). Érdekesség, hogy tizenöt évvel ezelőtt is készült egy hasonló felmérés, és a kettő között eltelt időben a határon túl is jelentősen megnőtt az egyedül élő fiatalok aránya, magyarán kevesebb lett a házasság (Felvidéken a legrosszabb a helyzet, de jelentős a változás Erdélyben is). Ezzel a határon túli magyarok is elkezdtek hasonlítani az anyaországiakhoz, másolva a rossz mintát.

A Transindex azt írja: a legtöbb szakember szerint a csok hatását még Magyarországon is nehéz megbecsülni, nemhogy a határon túl. Ám ha tényleg ennek az ösztönzőnek a hatására döntenek az anyaország mellett azok, akik mindenképpen ki akarnak vándorolni szülőföldjükről, és emiatt mégse Londonba mennek mosogatni, az mindenki számára nyereség lenne. Egyrészt biztosan megszületnének tervezett gyermekeik – a mostani mérés 21 százalékra teszi azoknak a számát, akik három vagy több gyereket szeretnének életük során, de a fájdalmasan korán eltávozott Kopp Mária hazai kutatásaiból tudjuk, hogy a családtervezés során elképzelt gyerekekről könnyen lemondunk karrierépítési vagy egyéb okokból, így gyakran nem mind születnek meg. Másrészt a megszülető gyerekek biztosan megmaradnának magyarnak, amire, ha Nyugat-Európában élnének, egyáltalán nem lehetne mérget venni. Magyarországnak ez középtávon azért lenne jó, mert az elöregedő társadalom miatt jelentkező munkaerőhiányt nem idegen kultúrákból érkező bevándorlókkal kellene pótolni, mint Németországnak vagy más európai országoknak, hanem itt születő magyar gyerekekkel oldhatnánk meg ezt a problémát. Az Erdélyben maradó nagyszülőknek meg azért, mert ha már mindenképpen elmennek a gyerekeik, legalább a közelben lesznek – könynyebb unokát látogatni Budapesten, mint Manchesterben, és itt nyelvi nehézségektől sem kell tartaniuk.

Számos kérdésben jogosan lehetne kritizálni a kormányt. Engem is irritál az urizálás, egyes, a hatalomhoz közel álló emberek mérhetetlen meggazdagodása és korrupciója. Aggaszt a tanügy és az egészségügy kétségbeejtő helyzete, és még sorolhatnám a problémákat. A csok azonban nem tartozik ezek közé – végre született egy előremutató, a tragikus demográfiai helyzetet jó irányba befolyásolni képes, gazdasági hatásaiban is eredményesnek ígérkező kormánydöntés (mellékszál, de az is ostobaság, amikor szociális szempontokat kérnek számon egy alapvetően gazdaságélénkítőnek szánt rendelkezéstől). A határon túliakkal riogatni, a családi otthonteremtési kedvezmény lenyúlására érkező románokat vizionálni egyszerűen aljasság. Ha a balliberális oldal ma, 2016-ban is csak erre, vagyis a rég lejárt lemez újrajátszására képes, nem kell csodálkozni, hogy esélyük sincs a közeljövőben komoly politikai tényezővé válni.