A halottakat el kell temetni. Ha máshonnan nem, hát legalább az Antigonéból tudjuk, hogy ez olyan erkölcsi parancs, amely felette áll az emberi törvényhozók kénye-kedvének. A magyar nebulók persze leginkább azt az üzenetet viszik magukkal útravalóul a szophoklészi tragédiából, hogy sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Pedig nem árt tudnunk, hogy a görög eredetiben szereplő kifejezés egyszerre jelent „csodálatost” és „hátborzongatót”, „rettenetest”.
Talán azért sem tudjuk magunk mögött hagyni a csodálatos XX. századot, mert nem vagyunk képesek eltemetni a halottainkat. Ahelyett, hogy békében nyugodhatnának, folyton előráncigáljuk őket, hadrendbe állítva az aktuális közéleti csatározásokban. És ahogy saját törésvonalaink alakulnak, úgy játsszuk ki őket egymással szemben: a mi halottaink, a ti halottaitok. Itt nem pusztán a „véralgebraként” ismert gyakorlatra gondolok, hogy tudniillik mely önkényuralmi rendszer vagy elnyomó gépezet áldozatai voltak többen. Inkább arra a folyton visszatérő, kölcsönös vádra-sérelemre, hogy márpedig „ti” soha nem gondoltok a „mi” halottainkra. Valahogy mindig ide jutunk vissza, ebbe a zsákutcába vezet az emlékezetpolitikának nevezett, egyre inkább hiábavalónak tűnő időtöltés minden útja, legyen szó szovjet felszabadítási vagy éppen német megszállási emlékműről. (Ahogy persze az is sokat elárul rólunk, hogy a szabadságról elnevezett terünkön embertelen diktatúrák mementói díszelegnek, de nem az emlékezés és az emlékeztetés helyeiként szolgálnak, hanem mindennapos botránykőként. Szegény Ronald Reagan meg csak néz, hogyan keveredett ő ide.)
Az már csak szimbolikus hab a rég lejárt szavatosságú tortán, hogy a jelek szerint a szó legszorosabb értelmében sem vagyunk képesek eltemetni a halottainkat. Korábban az Index, majd a héten a Népszabadság is hírt adott arról, hogy a Margit híd felújítási munkálatai során 2011 júniusában talált emberi maradványokat – a nyilasok által a Dunába lőtt, többségében zsidó áldozatokról van szó – a mai napig nem sikerült méltóképpen nyugalomra helyezni. A végtisztesség megadását szorgalmazó Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség négy és fél év elteltével közleményben kérte az illetékesnek vélt Nemzeti Örökség Intézetét a helyzet rendezésére. Utóbbi azonban csak az Igazságügyi Szakértői és Kutatóintézetek felkérésére foglalkozik az üggyel, s álláspontja szerint az, mint temetkezési kérdés, a területileg illetékes önkormányzat hatáskörébe tartozik. Időközben pedig a Miniszterelnökség egyenesen Tarlós István főpolgármesterhez irányította a nála tudakozódó zsidó szervezeteket.
A helyzet tehát bonyolultnak látszik, pedig valójában nagyon egyszerű. A halottakat el kell temetni. S ha a mai magyar állam alaptörvényében utasítja is el a jogfolytonosságot azzal az államgépezettel, amely polgárait a halálba küldte, annál inkább elvárnánk tőle, hogy tegyen meg mindent az áldozatok végső nyugalmának mielőbbi biztosításáért. Ha a végtisztességet a mindenkori Kreónok miatt nem tudjuk megadni a halottainknak, az tragédia. Ha a bürokrácia miatt, az egészen másként, de ugyancsak tragikus. A legszomorúbb persze az lenne, ha ebből az ügyből megint a politika kovácsolna tőkét, és újra arról kellene vitatkoznunk, kiknek a halottairól van is szó (vagy éppen nincs szó).
Tegyük hát világossá: ebben a kérdésben nem lehet „ti” és „mi” – a saját halottainkról beszélünk. Nem a zsidó szervezetek belügyéről, hanem közügyről, a mi közösségünk ügyéről. Amíg ez nem evidencia, addig nincs esélyünk arra, hogy végre nyugalomra helyezzük a XX. századot.
