A helyzet tehát bonyolultnak látszik, pedig valójában nagyon egyszerű. A halottakat el kell temetni. S ha a mai magyar állam alaptörvényében utasítja is el a jogfolytonosságot azzal az államgépezettel, amely polgárait a halálba küldte, annál inkább elvárnánk tőle, hogy tegyen meg mindent az áldozatok végső nyugalmának mielőbbi biztosításáért. Ha a végtisztességet a mindenkori Kreónok miatt nem tudjuk megadni a halottainknak, az tragédia. Ha a bürokrácia miatt, az egészen másként, de ugyancsak tragikus. A legszomorúbb persze az lenne, ha ebből az ügyből megint a politika kovácsolna tőkét, és újra arról kellene vitatkoznunk, kiknek a halottairól van is szó (vagy éppen nincs szó).
Tegyük hát világossá: ebben a kérdésben nem lehet „ti” és „mi” – a saját halottainkról beszélünk. Nem a zsidó szervezetek belügyéről, hanem közügyről, a mi közösségünk ügyéről. Amíg ez nem evidencia, addig nincs esélyünk arra, hogy végre nyugalomra helyezzük a XX. századot.
