Kevesek kiváltsága olasz reneszánsz műremek tulajdonosának lenni. Azt még kevesebben mondhatják el magukról, hogy egy Botticelli-alkotás birtokában vannak. Ahhoz pedig még a kormányzati szürke eminenciás befolyása is kevés lenne, hogy valaki a mester leghíresebb művével, a Vénusz születésével díszíthesse a fürdőszobáját. Mégis úgy áll a dolog, hogy egy ismerősömre fogmosás közben a firenzei mester ábrándos tekintetű Vénusza tekint vissza. Való igaz, hogy nem az eredeti. Még csak nem is festmény: egy kissé giccses szobrocska, valami alabástromszerű fehér kőből. Az arca is elnagyolt, alkatát pedig teljesen a mai testideálhoz igazították a szorgos – vélhetően távol-keleti – kezek. Az is igaz, hogy nem aukción jutott hozzá, hanem tizennyolc euróért vette egy bazárban valahol Theszaloníki környékén. De tízből kilenc látogatója felismeri, tehát
ez is Botticelli valamilyen értelemben.
Az évezredek óta fejlődő kritikai gondolkodás – a köz érdekében végzett, szervezett kételkedő elmélkedés, ahogy Robert Merton szociológus összegezte – a bigottság és a tekintélyelvűség ellentéteként ma már alapelv a társadalomtudományokban. Ez az attitűd azonban nemcsak nagy gondolkodókat ösztökélt új ideák megalkotására, hanem a Botticelli-mű esetéhez hasonlóan munkát adott a replikagyárosoknak és a hamisítóknak, akik úgy töltötték meg a fűzfa-filozófia kétes értékű alkotásaival az emberek könyvespolcait, mint a fürdőszobákat az ezerszámra gyártott kis alabástromszobrok.
Persze van némi különbség a két jelenség között: egyrészt a szoborhamisítvány legalább valamiféle esztétikai élményt ad. A kritikai gondolkodás lebutított, megerőszakolt torzképe ellenkezőleg: elborzasztó, ahogy az alázattal mérlegelt, idővel megérlelt bírálat karikatúrájaként folyik minden jelenség, eszme és érték zsigeri ócsárlása; kételkedés helyett kötekedés, finom irónia helyett otromba cinizmus dühöng.
Másrészt még a legnaivabb turista sem hiszi azt, hogy fillérekért vásárolt Vénusza épp olyan Botticelli-mű, mint az, amelyik az Uffizi-galériában van kiállítva. Ellentétben azokkal, akik az örök kötekedést hiszik az intelligencia, a műveltség és az ízlés csalhatatlan jelének, amely egyenrangúvá teszi őket a szellemóriásokkal – de mivel ilyeneket nem ismernek, inkább arra néznek fel maguk közül, aki a legnagyobbat tud köpni. E fogyasztói típusok száma csaknem végtelen: a paletta az önbizalomhiányukat a mások külsején való élcelődéssel gyógyító, de alapjában véve ártalmatlan alakoktól egészen azokig a fanatikusokig terjed, akikből az izzó öngyűlölet egészséges öntudatú embertársaik elleni agresszióban tör ki. Hogy csak egyetlen közelmúltban történt példát említsünk: ez motiválhatta azokat, akik megtámadták az Ismerős Arcok együttes vak szaxofonosát, csak mert kokárdát viselt.
A felelősség persze nemcsak őket terheli, hanem a talmi értékeket piedesztálra emelő bulvármédia művelőit és az objektivitás póza mögé bújó hungarofób „önkritikusokat”. Akik szenvedélyesen keresik az alkalmat arra, hogy bizonygathassák: míg a világ többi része maga az édenkert, Magyarországon – és csakis itt – minden rothad. Hiszen – ahogy ismert képviselőjük fogalmazott – a magyarok „genetikusan alattvalók”.
Hogy a nagy eszmék eme silányítása valóban rosszindulatból vagy csak a szellemi munkára való restségből történik, nem tudhatjuk. S ha a tömeg azt mannaként tömi magába, az bár több mint aggasztó, de érthető: sokak szellemében éppúgy nem férnének el a nagy eszmék, mint ismerősöm fürdőszobájában az eredeti Vénusz születése. Marad az olcsó szobrocska – így legalább jut hely a kádnak is.
