És a valószínűtlenül hosszú étlapokat még nem is említettem, amelyeken azt olvashatjuk: egyformán friss a hal (legyen tengeri vagy édesvízi), a bélszín, a vad, a szárnyas, kapható zalai (!) folyami rák, van vadraguleves erdei gombával, s persze friss cukrászáru. Két kezem elég volna ahhoz, hogy megszámoljam, hol ettem már életemben valóban helyben készült édességet.
S akkor még nem beszéltünk a személyzet hiányosságairól, a legalapvetőbb illem- és udvariassági szabályok, az ételek elkészítési módjának, alkotóelemeinek, származási helyének nem ismeretéről. Hogy a borokkal, a kávéval, az ásványvízzel való machinációk széles tárházát már ne is említsem.
Sajnos mindannyian szereztünk már rossz tapasztalatokat, aminek igen egyszerű oka van: a kommunizmus több mint négy évtizede alatt szinte teljesen kiirtották mindazt, ami addig fémjelezte a korábban valóban változatos, színvonalas magyar vendéglátást. Íztelen „csont-” levessel, vizes pacallal vagy az újrahasznosítás csimborasszójaként emlegetett hortobágyi húsos palacsintával próbálták elaltatni igényeinket. Így aztán mély gödörből kellett néhány megszállottnak a felszínre kapaszkodnia a rendszerváltás után – szerencsére egyre többen követik az úttörőket.
