A jelenlegi menekültválság sok tekintetben felülírja a hagyományos jobb-bal kettősséget: jobb- és baloldalon ugyanis egyaránt vannak barátai és ellenfelei a liberális menekültpolitikának. Angela Merkel kereszténydemokrata politikusként bizonyosan nagyobb híve a nyitott Európának, mint mondjuk Robert Fico vagy Werner Faymann szocdem politikusok, akik – Fico hangosan, Faymann csendben – országuk körbezárásán dolgoznak.
Merkel határozott kiállása tavaly ősszel eleve megkavarta a jól megszokott frontvonalakat: egy olyan, hagyományosan zöld-baloldali álláspontot foglalt el a német kereszténydemokrata kancellár, ami mellett a baloldal vagy színtelennek látszott, vagy beleállt eddig inkább jobbosnak hitt véleményekbe. Így fordulhatott elő, hogy míg Merkel tavaly ősszel még optimistán hitt a menekültkérdés könnyű megoldásában, Oskar Lafontaine, a német kommunista Die Linke párt társalapítója és egykori társelnöke hangosan már a menekültszám „felső határáról” gondolkodott. Élettársa, a párt jelenlegi frakcióvezetője és antikapitalista ökle, Sahra Wagenknecht pedig az év elején arról beszélt a kölni szilveszteréjszaka kapcsán, hogy „egyes menekültek eljátszották a vendégjogukat”. Eddig csak a szélsőjobboldali AfD részéről merték a menedékjogot egyszerűen vendégjognak nevezni. A Die Linke tagsága persze felhorkant Wagenknecht ellen – ő azonban gyakorlott baloldali populistaként jól ismeri a pártja szavazóit, akik éppen azon underclass rétegből kerülnek ki, ahol a menekültek kapcsán nem az emberi jogok, hanem a szociális, egzisztenciális félelmek jutnak sokak eszébe először. Nem véletlen, hogy a Die Linke és az AfD között felettébb nagy az átjárás: a szélsőjobboldal számos új szavazóját a kiábrándult baloldaliak közül nyeri.
Ezzel a problémával Merkel koalíciós társai, a szocdemek is szembesülnek. Eleve feszengve nézik, ahogy Merkel a liberális menekültpolitikája miatt lassan a városi, baloldali értelmiség példaképe lesz – az SPD meg közben történetének egyik legmélyebb válságát éli át. Ahogy Merkel 2011-ben kíméletlenül nyúlta le a zöldek örökös témáját, az atomerőművek bezárását, úgy mostanra már teljesen uralja a német politika baloldali térfelét is. A CDU-ra ez nem annyira hat ki, az AfD elsősorban nem a CDU-sokból verbuválódik. Merkel jobboldali kritikusai nem mennek csapatostul más pártokhoz: megelégszenek azzal, hogy a sajtóban bírálóan nyilvánulhatnak meg, de a CDU-n belül alig van szavuk. A párt pedig ugyan veszített népszerűségéből, a helyzete nem olyan drámai, mint az SPD-nél, amely az egykori keletnémet területeken jóformán már az AfD-vel versenyez csak a harmadik, negyedik helyért.
A Spiegel nemrég felkérte két neves szerzőjét, a közismerten konzervatív Jan Fleischhauert és a baloldali-zöld Tobias Rappot, hogy értékeljék Merkelt. Fleischhauer csalódottságának adott hangot. Rapp azonban bevallottan zöld szavazóként kijelentette, hogy gyakorlatilag Merkelt tartja a jelenlegi legjobb német politikusnak. A baloldali pártok ilyenkor sarokba szorítva érzik magukat: Merkel már az ő szavazóik között halászik. Mindez olyan furcsa helyzetekhez vezethet, hogy egyes baloldali vagy zöld politikusok kénytelenek Merkelt jobbról előzni, amivel azonban csak saját törzsbázisukat dühítik magukra. Boris Palmer, a gazdag Tübingen zöldpárti polgármestere például nemrég olyan interjút adott a Spiegelnek, hogy a bajor CSU se mondhatta volna szebben. A zöldpárti politikus keményen bírálta a táborán belül felettébb népszerű Merkel menekültpolitikáját. Palmer szerint Európa külső határait „akár” fegyverrel is védeni kell, és ha „szörnyű jelenetek” lesznek (értsd: menekültekre kell lőni), akkor „azokat ki kell bírnunk”. A zöldpárti politikus, aki nagy népszerűséggel vezeti már régóta Tübingent, az interjúban gyakorlatilag a német neonácik jelszavát is („A németek először”) magáévá tette, igaz, kicsit körülményesebben megfogalmazva: „Minden országban van egy államalkotó nép, és azt előnyben kell részesíteni”.
Merkel egy olyan helyzetet teremtett, hogy mind kritikusai, mind hívei igazából neki kedveznek. Aki Merkelt jobbról kritizálja, az legfeljebb a CDU jobbszárnyát erősíti, de semmiképp sem a baloldalt. Aki viszont Merkel mellett kiáll baloldaliként, az szintén a CDU-t, mégpedig annak jelenlegi hivatalos irányvonalát képviseli.
A zöldek valamelyest könnyebb helyzetben vannak, mint a szocdemek vagy a kommunisták, mert a jómódú, nagypolgári zöld szavazók számára a menekültkérdés emberi jogi kérdés, így legfeljebb örülnek, hogy Merkel is azt mondja, amit ők már régóta. A tübingeni polgármesterhez hasonló kiszólások inkább azoknak szólnak, akik a baloldalon se emberi jogi, hanem szociális kérdésként látnák a menekültproblémát. Ők ugyanis arra figyelmeztetnek, hogy a menekültek integrációjának anyagi költségei és esetleges társadalmi feszültségei éppen a legszegényebb németekre fognak terhelődni. Az SPD elnöke, Sigmar Gabriel fel is vetette, hogy nem csak a menekültek integrációjára, de a legszegényebb németek szociális megsegítésére is egy önálló szolidaritási csomagot kéne elkülöníteni. A CDU ilyenkor persze a gondos háziasszonyt játszhatja, aki rászól a szocdemekre, ha azok megterhelnék a költségvetést. A városi balliberális értelmiségi viszont azért hurrogta le Gabrielt, mert szerintük egy ilyen terv azt sugallja, hogy a menekülteket a szegények költségére venné fel a német állam.
Egyes baloldaliak azonban tényleg arra figyelmeztetnek, hogy a jelenlegi menekülthelyzet csak tovább élezi a szociális feszültségeket: egyrészről tovább nőnek a gazdagok és szegények közötti különbségek (ugyanis a menekültek elsősorban a szegények számát fogják növelni és lefelé húzni), másrészről a szegények között kulturálisan interpretált bérversenyharc alakulhat ki (a menekültek ugyanis olcsó munkaerőt jelentenek, akikkel szemben az „őshonos” munkásság bérigényei tovább csökkennének).
A CDU-ban nincsenek ilyen dilemmák. Merkel ügyesen szólítja meg a városi baloldali-zöld értelmiség érzelmeit, de közben a gazdaság jobboldali liberális urait is biztosítja afelől, hogy nem az ő terhükre integrálják a menekülteket. A baloldal meg közben nem találja a kritika helyes irányát. Attól fél, hogy ha Merkel menekültpolitikájának szociális oldalát feszegeti, azzal a széljobb malmára hajtja a vizet. Ha viszont valóban felveti e kérdéseket – amint a kommunista Wagenknecht, a zöld Palmer vagy a szocdem Gabriel tette –, akkor elárulja a baloldali szolidaritás és internacionalizmus eszméit.
Merkelnek egyszerűbb a helyzete, mert őt nem kötik ilyen elvi akadályok: a baloldal felé nem elvi okból, hanem hatalomtechnikai megfontolásokból nyomult előre, de amilyen gyorsan ősszel balos-zöld álláspontot foglalt el, ugyanolyan gyorsan tud (és bizonyosan fog is) majd visszatáncolni egy konzervatívabba. Térnyerése ellenére az AfD a CDU hatalmát még nem veszélyezteti. Veszélyben a baloldal van, amelynek vezető pártja, az SPD céltalanul követi Merkelt a koalícióban mindenhová. A baloldali ellenzék erői – a zöldek és a kommunisták – pedig nem tudják eldönteni, hogy balról vagy jobbról előzzenek-e.
Ezek a viták az egész európai baloldalon jelen vannak. A populizmust nem szitokszónak tartó baloldali körök – mint például a szlovén leninista filozófus, Slavoj Zizek – a menekültek kapcsán a szolidaritás mellett a szociális feszültségeket is felvetik. Az olasz Öt Csillag Mozgalom – amelynek baloldalisága persze felettébb kérdéses – kifejezetten menekültkritikus állásponton van. És miközben egész Európában a szocdem pártok visszaszorulóban vannak, két, még hivatalban lévő kormányfőjük, az osztrák Werner Faymann és a szlovák Robert Fico (akinek tagsága az Európai Szocialista Pártban persze leginkább az európai szocialisták szégyene csupán) az antimerkeli politika legkeményebb képviselői: Fico bíróságilag támadja meg a kvótaötletet, Faymann pedig a németeket is meglepve szorította le Ausztriában alig pár tízezer főre az évente befogadandó menekültek számát. Az európai baloldalnak bizonyosan nem tesz jót, ha két jobboldali politikus, Merkel (teljes nyitottság) és Orbán (teljes bezártság) válaszai közül próbál csak válogatni. A menekültválság baloldali megoldása azonban még várat magára.
A szerző jogász, újságíró
