Igazabb képet ad Istenről Jézus, mint Mohamed? – tették fel a kérdést a svéd egyház érsekjelöltjeinek a 2013-as választáson. Az egyik meglepett jelölt, akit később megválasztottak, így válaszolt: „Nem lehet a vallásteológiát »igen és nem« kérdésre egyszerűsíteni.” A talpraesett, mindenki számára elfogadhatónak szánt, patikamérlegen mért, velejéig toleráns válasz mégis hiányérzetet kelt. Hogy miért, azt például Magnus Malm így fogalmazza meg: „A válaszból sugárzik, hogy senkit nem akar kirekeszteni vagy megsérteni A keresztény vallás így csak ízlés dolga lesz.
A szándék, hogy más vallások számára alacsonyra tesszük a mércét, ellenkező hatást vált ki.” Malm szerint ahelyett hogy párbeszédet folytatnák, vitatkoznánk vagy akár veszekednénk a muszlimokkal vagy a zsidókkal arról, hogy milyen az Isten – hiszen ugyanabban az Istenben hiszünk, csak más-más képünk van róla –, az az érzése támad az embernek, „mintha különböző istenekről lenne szó. Ahelyett hogy nyílt párbeszéd folyna arról, hogy mi az igazság, csak a különböző identitások harca folyik.”
A kereszténység és az iszlám közötti őszinte, nyílt párbeszéd szükségessége az idők folyamán már többször is felvetődött. Kevesen tartják számon viszont, hogy például 2007-ben a muszlimok voltak a kezdeményezők. A jordán herceg, Ghazi bin Muhammad bin Talal XVI. Benedek pápának címzett levelét 138 neves muszlim gondolkodó, művész, tanító és vallási vezető írta alá. A felhívás a keresztények és a muszlimok közötti megbékélésre szólít fel. Nem maradt visszhang nélkül, és a párbeszéd azóta is folyik a keresztény és muszlim vezetők között – jó lenne hallani néha róla.
Miért olyan nehéz mégis a két legnagyobb világvallás egymással való, valamilyen szintű kiegyezése? Miért van az, hogy a történelem egy-egy véres fejezetében újra meg újra egymásnak feszül a kereszténység meg az iszlám? Miért érezzük, hogy egyetlen lépéssel sem közeledtek egymáshoz a nézőpontok?
Johannes Sandgren a taizéi közösség tagja. Az alapjában protestáns gyökerű közösség kezdettől fogva ökumenikus keresztény szellemben működik, és ma már nem csak a franciaországi Taizében. Sandgren például a bangladesi közösségben szolgál immár huszonöt éve. A testvérek szegény sorsú gyermekeknek iskolát hoztak létre, fogyatékosokat támogatnak, és olyan szervezetet alapítottak, amelynek célja a béketeremtés és a konfliktuskezelés.
A szervezetet keresztények, muszlimok és hinduk közösen működtetik. Sandgren naponta szembesül a kérdéssel, vajon mi az oka a két világvallás feloldhatatlannak tűnő konfliktusának. Jézus és Mohamed című könyvében többféle szempontból közelít a kérdéshez. Nem törekszik mindent elsöprő érvényű magyarázatra, s miközben mindvégig megőrzi keresztény értékrendjét, a lehető legnagyobb tisztelettel fordul a muszlimok nézőpontja felé. Könyvében muszli-mok is szólnak arról, ők hogyan látják Jézus és Mohamed alakját, és hogyan viszonyulnak a két vallás tanaihoz.
Sandgren politikailag egyáltalán nem korrekt. Nem osztja például azt a nézetet, hogy a vallás abszolút magánügy, és könyvében a tolerancia nevében szó sincs a multikulti áldásairól, azt azonban határozottan leszögezi, hogy mindannyiunk érdekében, a világ békéje érdekében a keresztényeknek és a muszlimoknak folyamatos, aktív párbeszédet kell folytatniuk, hogy záros határidőn belül egyezségre jussanak.
Már az előszóban váratlan, az európai politikai elit kultúrájával ellenkező következtetést von le. Úgy látja, ahhoz, hogy a párbeszéd megkezdődhessen a keresztények és a muszlimok között, először a köztünk lévő különbségeket kell leszögeznünk. „Kétségtelenül kellemesebb lenne először a hasonlóságokat kiemelni, de ezzel azt kockáztatnánk, hogy torzul a perspektíva. Nem véletlen, hogy vannak ellentétek – különbözők vagyunk, és különbözőképpen hiszünk. Miután ezt elfogadtuk, s a probléma napnál világosabb mindenki számára, elkezdhetjük a dialógust.”
Helyszűke miatt nem térek ki a Sandgren által felsorolt, a két vallás közötti kifejezetten teológiai jellegű különbségekre. A korábban említett Malm különböző identitások harcáról beszél. Nézzük csak közelebbről, milyen identitásokról beszélünk. Olykor az az érzése az embernek, hogy ma éppen az identitás, mint olyan, hiánycikk. Nincs már keresztény identitás, nincs nemzeti identitás, vagy például kezd kiszorulni a nemi identitás, és még sorolhatnám. A legfőbb gond ezzel azonban az, legalábbis ami a muszlimok és a keresztények viszonyát illeti, hogy az európai fősodor bár megválófélben van ezektől az identitásoktól, az iszlám kultúra mégis úgy tart minket számon, mintha Európa keresztény identitása továbbra is létezne.
Az európai történelemben az évszázadok során különvált egymástól a vallás, a kultúra és a politika. Ideológiai téren eljutottunk egészen az ateizmusig. Azt azonban látni kell, hogy egy muszlim számára még az ateizmusunk is keresztény, és a „bűnös” plázáink is keresztények, mert az iszlám gondolkodásmódban a vallás, a kultúra és a politika még ma is elválaszthatatlan egységet alkotnak. Ezt a fajta szemléletet mint alapvető különbséget Sandgren is kiemeli. Szerinte központi kérdés a két nagy világvallás meghatározó alakjainak és azoknak a pályáknak az összehasonlítása, amelyeket ők ketten bejártak. Valahol talán itt rejlik az ellentétek kulcsa. A muszlimok legtöbbje képtelen elképzelni és elfogadni egy olyan Isten fiát vagy prófétát, aki önként vetette magát alá a megaláztatásnak, s azt az Istent, aki mindezt hagyta. Az iszlám nem akar veszíteni. Ezt muszlimokkal való beszélgetések is alátámasztják, ezért Sandgren így fogalmaz: „Ha jól értem – s ezt egy muszlim barátom is megerősíti –, a mi Krisztusunk szenvedett, tehát a mi modellünk az, hogyan vetjük alá magunkat a szenvedésnek és a kudarcnak.
Nekik (tudniillik a muszlimoknak) van egy prófétájuk, aki életét sikeresen, dicsőségben végezte, így a muszlimok nem tudják elképzelni, hogyan fogadják el a kudarcot.” Számukra a történet itt végződik, nem a feltámadással és a megváltással. A keresztes háborúk és az iszlám nevében létrehozott birodalmak semmit nem oldottak meg, ezért idejük lejárt. Új utakat kell keresnünk. Manapság első lépésként a különbségek elismerése, kölcsönös elfogadása, néhol pedig kicsit több vállalt identitás, határozottabb körvonalak jót tennének, és nagyobb súlyt adnának a muszlim– keresztény párbeszédnek. Így talán a svéd egyház érsekének sem jelentene dilemmát, hogy kire-mire mondjon egyértelmű igent.
A vallásban gyökerező kulturális különbségek akkor is jelen vannak, ha ma sokan sem látni nem akarják, sem hallani, sem beszélni nem akarnak róluk. Az állítás, hogy minden meghatározatlan állapotban van, míg észre nem vesszük, még Einstein gyomrát is megfeküdte, aki jogosan tette fel a kérdést Jordan nevű kollégájának: „Azt hiszi, ha senki nem nézi a Holdat, akkor az nincs is ott az égen?”
A szerző Svédországban élő író
