Forradalmárok és államférfiak

A polgári magyar nemzet törvényes kereteit a pozsonyi országgyűlés alkotta meg.

Tarka érzelmek, viszonyulások és hangulatok jellemezték történelmünkben március 15-ét, a polgári Magyarország életre dajkálásának első napját. Ami a történésznek szemet szúrhat a köré szövődő legendákból, az az, hogy Pest 1867 után ezt is végzetesen és igaztalanul kisajátította. Pozsony nélkül ugyanis aligha ért volna többet annál, mint amit Kossuth Vasvári Pál szemébe vágott március 19-én: sem a mozgalmat, sem Pestet az ország urának sohasem fogja elismerni.

Nem ez volt az utolsó mondása Kossuthnak, amit később megtagadott vagy a visszájára fordított. Ebben az esetben azonban igaza volt. A pesti ifjúság látványos és hangulatos forradalmi lépésével meggyorsította a pozsonyi országgyűlés munkáját. Az ország számára a jövőt illető lényeg azonban mégiscsak az a 31 törvénycikk volt, aminek megalkotásán a diéta munkálkodott 1848. március 3-tól. Pozsonyban a Deák által 1847-ben összecsiszolt Ellenzéki nyilatkozatból Kossuth bontotta ki a március 3-i felirati javaslatot. Ennek a diéta alsó- és felsőháza által március 15-én történt ellentmondás nélküli elfogadása körül lappang valamiféle homály. Ezt a történészeknek illene elhessegetniük. A mindenkori politikusoknak és sajtócézároknak pedig illene belátniuk, hogy – bár végtelenül tisztelhetik Petőfit, Vasvárit és Kossuthot – itt és ekkor nem hármukról, nem is Pestről, hanem a polgári magyar nemzet megalkotásának Berzsenyi óta várt, de máig befejezetlen folyamata legfontosabb állomásáról volt szó.

Európa lázongott – Palermó, Milánó, Velence, a pápai állam, Párizs, Prága, Bécs, Majna-Frankfurt Új zászlók lobogtak, új – nemzeteket teremteni kívánó – követelések fogalmazódtak. Fegyverek dördültek. Nálunk pedig – bár olykor felforrósodott a hangulat – egy puska se pukkant. A budai Várban a tüzérek égő kanócot a kezükben tartva feleseltek a vivátozva a Helytartótanácshoz, valamint Táncsics börtönből való szabadítására vonuló forradalmárokkal. Az ország sorsa forgott kockán, s a Wesselényi szerint 1526 óta „a jobágyok zsírját szívó” Habsburgok is beleegyeztek a 31 törvénycikk – köztük a jobbágyok állami kárpótlás mellett történő felszabadítását kimondó – megalkotásába.

Kossuth mellett, az ő követté választása óta a karmesteri pálcát Batthyány Lajos tartotta a kezében. Sajnálatos módon róla, akárcsak a pozsonyi diétáról – Kossuth Lajos szerepén kívül – szívesen megfeledkeznek az ünneplők. Talán azért, mert a szabadság törvényes rendjét és a polgári etika kötelmeit tartalmazó, a féktelenséget, szeleburdiságot mellőző törvényesség talaján állt. Talán azért, mert Batthyány Lajos inkább hagyta magát hóhér által elveszejteni, semmint tízezrével a biztos halálba vezényelni a kiképzetlen, fegyver és felszerelés nélküli honvédeket.

És ott voltak Kossuth mellett mind a kevésbé politikusok, inkább szakemberek, akik európai színvonalat szabtak tevékenységük kereteinek. Deák az igazságügynek, Eötvös az iskola, a nevelés és a nemzetiség ügyének, Széchenyi a közlekedésnek, Szemere a belügyi igazgatásnak, Klauzál a közgazdasági folyamatoknak Olyanok, akik a l’art pour l’art forradalom helyett a konszolidált, törvényes keretek között működő magyar nemzet megteremtésére tették fel az életüket. Dualizmus kori törvényhozóink feltehetően ezt becsülték, amikor 1898-ban az V. törvénycikket megalkották. 1848-nak ez a törvény állított először emléket, március 15-e helyett azonban április 11-ét nyilvánította ünnepnek. Kegyelettel emlékezve „azon törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet minden osztályára kiterjesztettek”.

Tiszta szívvel, zavartalanul és a történések igazához hűen azonban sem április 11-ét, sem az ezt eltörlő és 1927-től a XXXI. törvénycikkel március 15-ét ünneppé emelő napot nem tudtuk felszabadultan ünnepelni. Mindegyik dátum, mindegyik törvény, mindegyik nap mögött ott ólálkodott a gonosz megalkuvás. 1898-ban – fél századdal a híres március 15-e és a lényeget rejtő április 11-e után – ott volt mögötte a hízelgés, a Ferenc József gyilkos parancsait leplező törvényhozói gyávaság. Hiába énekelt az erkölcs romlásáról, annak veszélyeiről Berzsenyi, hiába állította az ország fejlődésének kritériumává a hiteles moralitást Széchenyi, hiába hagyta örökül az 1898-as generációra Kölcsey a Parainesist Ferenc József 1848 decemberétől kezdődő hóhérkodásának leplezése fontosabb volt az aktuálpolitikának, mint 1848 tisztasága.

Hasonlóan történt 1927-ben is, amikor az az évi XXXI. törvénycikkben „az alkotmányos szabadság és jogegyenlőség fennkölt eszméi mellett” magukat elkötelező március 15-e szereplőiről, majd a XXXII. törvénycikkben Kossuth Lajosról emlékeztek a képviselők. Horthy Miklós kormányzó legitimációjához és nagyságának emeléséhez volt szükség a márciusi ifjakra, a Kossuthot sohasem szerető Petőfi tisztaságára, Vasvárinak a madarak és vadak gyomrába temetkező önfeláldozására. Kossuth felemás, megerősítetlen kormányzó-elnöki legitimitásába kapaszkodva teremtettek a képviselők monarchikus előzményt az idősödő kormányzó utódlásához.

Hol volt már itt, 1898-ban és 1927-ben március idusa és április 11-e. Legfeljebb néhány lerongyolódott, veterán honvédnak és azoknak az I. világháborúban megnyomorodott magyar katonáknak a szívében, akiket 1916. december 30-án, IV. Károly koronázásakor a király elé vezetett Bánffy Miklós. Pedig március 15-e és április 11-e, ez a végzetesen összetartozó és egymástól sem Ferenc József, sem Horthy Miklós familiárisai által szét nem szakítható két nap – ahogy Deák fogalmazott – a történelem védelme alatt áll. Az összetartozásuk is. Ez a két nap a magyar nemzet egésze számára a legfontosabb világi örömök forrása lehetett volna és lehetne. Ez az a két nap, amikor a két szabad királyi városban – Pesten és Pozsonyban – tüntetők és törvényhozók, az ifjúság lelkesedése és a megfontolt honatyák együttes akarata tudatos, de mindmáig homály takarta belátástól vezérelve „tenyerükbe, szívükbe és elméjükbe zárták az ország és a nemzet” sorsát.

Az Apponyi György vezette konzervatívok elnémultak. Egy-két Jellasiccsal paktáló császárimádó, majd egy-két muszkavezető kivételével legfeljebb a palotájuk ablakából vagy a kastélyparkjuk kapujából szemlélték a honvédek masírozását. Persze a Habsburg-dinasztia, az más A hűséget nekik esküvő hadseregük is más. A birodalomban nem volt osztrák, cseh, magyar vagy horvát hadsereg. Ilyen jelzőkkel megkülönböztetett ezredei voltak ugyan az osztrák császárnak, de nem a magyar királynak. Őket és a forradalom ellen szolgálatukba szegődött embereket nyugodtan kezelhetjük nemzeten kívüliekként. Nem a saját akaratukból. A mindenkori császár rájuk kényszerítette eskü miatt.

Máig sem derült ki igazán, hogy miért, de a Batthyány és Kossuth vezette nemzeti liberálisok 1848. március 3-tól április 11-ig – nem a hatalomból kihátrált konzervatívoktól, legfeljebb a pesti radikálisoktól befolyásolva – zavartalanul alkothatták meg a polgári magyar nemzet társadalmi és intézményi hálózatának a megszervezéséhez vezető alaptörvényeket. Az arisztokraták, a Kancellária és a Helytartótanács emberei is a háttérbe vonultak. Átengedték a végrehajtó hatalom gyakorlását a népképviseleti alapon választott országgyűlés által számon kérhető minisztériumnak.

Hogy erről volt-e egyeztetés „a régi bürokraták és a helyükbe állók” között, arról sem a régebbi, sem az újabb kori történetírás nem értekezik. Emlékiratok utalásai, visszaemlékezések foszlányai, magánlevelek titokzatosan utalnak ilyen történésre. Ezeknél a sejtéseknél, utalásoknál többet elmondanak a március 3-a után történtek. Feltehetően Pesten is, Pozsonyban is ezért gördültek olyan simán az események, ezért volt olyan békés március 15-e, ahogy annak tanúja volt a magyar történelem. Politikusok is, történészek is tudják: a forradalmak nem úgy zajlanak, hogy lángszavú költőknek nyomdatulajdonosok súgják meg a sajtóprés lefoglalásának lehetőségét. A forradalom vezetői sem szokták ebédkor hazaküldeni a polgárokat, és ejtőzés után égő kanóccal az ágyúik mellett álló tüzérek sorfala között sétáltatni őket politikai foglyok kiszabadítására.

Nem bánatfolt ez az eseményeken. Nem is gyanúfolt a Pilvaxban vacsorázó, majd a következő napi találkozásról csak Vajda János erőszakos ajtózárása után döntő ifjúság forradalmi elszántságán. Inkább adalék ahhoz, hogy a reformkorban irányadó jelszó – a nemzeti érdekegység – meghódította már a szívét és az elméjét az ország magyar ajkú lakosságának.

Hiheti bárki, hogy mindez véletlen. Ha az volt, egyedüli a magyar és az egyetemes történelemben. Majdnem olyan egyedi, mint az a Wesselényi Miklóst Zsibón megdöbbentő hír, amit Kemény Zsigmond egy március 3-án címzett, Zsibóra március 7-én megérkező levében írt meg: „Már biztos, hogy megvan a népképviseleti országgyűlés és az ennek felelős minisztérium.” Az írók fantáziája eléggé csapongó, képzeletük is szárnyaló, de Kemény realitásérzéke és baráti kapcsolata nem csúfolhatta meg valótlan reményekkel a Zsibón élő „polgári halottat”. Örömhírnek szánta, vigasztalásul szenvedéseire és igazának történelmi megpecsételésére.

A szerző történész, az MTA doktora