Forradalmárok és államférfiak

A polgári magyar nemzet törvényes kereteit a pozsonyi országgyűlés alkotta meg.

Kossuth mellett, az ő követté választása óta a karmesteri pálcát Batthyány Lajos tartotta a kezében. Sajnálatos módon róla, akárcsak a pozsonyi diétáról – Kossuth Lajos szerepén kívül – szívesen megfeledkeznek az ünneplők. Talán azért, mert a szabadság törvényes rendjét és a polgári etika kötelmeit tartalmazó, a féktelenséget, szeleburdiságot mellőző törvényesség talaján állt. Talán azért, mert Batthyány Lajos inkább hagyta magát hóhér által elveszejteni, semmint tízezrével a biztos halálba vezényelni a kiképzetlen, fegyver és felszerelés nélküli honvédeket.

És ott voltak Kossuth mellett mind a kevésbé politikusok, inkább szakemberek, akik európai színvonalat szabtak tevékenységük kereteinek. Deák az igazságügynek, Eötvös az iskola, a nevelés és a nemzetiség ügyének, Széchenyi a közlekedésnek, Szemere a belügyi igazgatásnak, Klauzál a közgazdasági folyamatoknak Olyanok, akik a l’art pour l’art forradalom helyett a konszolidált, törvényes keretek között működő magyar nemzet megteremtésére tették fel az életüket. Dualizmus kori törvényhozóink feltehetően ezt becsülték, amikor 1898-ban az V. törvénycikket megalkották. 1848-nak ez a törvény állított először emléket, március 15-e helyett azonban április 11-ét nyilvánította ünnepnek. Kegyelettel emlékezve „azon törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet minden osztályára kiterjesztettek”.

Tiszta szívvel, zavartalanul és a történések igazához hűen azonban sem április 11-ét, sem az ezt eltörlő és 1927-től a XXXI. törvénycikkel március 15-ét ünneppé emelő napot nem tudtuk felszabadultan ünnepelni. Mindegyik dátum, mindegyik törvény, mindegyik nap mögött ott ólálkodott a gonosz megalkuvás. 1898-ban – fél századdal a híres március 15-e és a lényeget rejtő április 11-e után – ott volt mögötte a hízelgés, a Ferenc József gyilkos parancsait leplező törvényhozói gyávaság. Hiába énekelt az erkölcs romlásáról, annak veszélyeiről Berzsenyi, hiába állította az ország fejlődésének kritériumává a hiteles moralitást Széchenyi, hiába hagyta örökül az 1898-as generációra Kölcsey a Parainesist Ferenc József 1848 decemberétől kezdődő hóhérkodásának leplezése fontosabb volt az aktuálpolitikának, mint 1848 tisztasága.

Hasonlóan történt 1927-ben is, amikor az az évi XXXI. törvénycikkben „az alkotmányos szabadság és jogegyenlőség fennkölt eszméi mellett” magukat elkötelező március 15-e szereplőiről, majd a XXXII. törvénycikkben Kossuth Lajosról emlékeztek a képviselők. Horthy Miklós kormányzó legitimációjához és nagyságának emeléséhez volt szükség a márciusi ifjakra, a Kossuthot sohasem szerető Petőfi tisztaságára, Vasvárinak a madarak és vadak gyomrába temetkező önfeláldozására. Kossuth felemás, megerősítetlen kormányzó-elnöki legitimitásába kapaszkodva teremtettek a képviselők monarchikus előzményt az idősödő kormányzó utódlásához.

Hol volt már itt, 1898-ban és 1927-ben március idusa és április 11-e. Legfeljebb néhány lerongyolódott, veterán honvédnak és azoknak az I. világháborúban megnyomorodott magyar katonáknak a szívében, akiket 1916. december 30-án, IV. Károly koronázásakor a király elé vezetett Bánffy Miklós. Pedig március 15-e és április 11-e, ez a végzetesen összetartozó és egymástól sem Ferenc József, sem Horthy Miklós familiárisai által szét nem szakítható két nap – ahogy Deák fogalmazott – a történelem védelme alatt áll. Az összetartozásuk is. Ez a két nap a magyar nemzet egésze számára a legfontosabb világi örömök forrása lehetett volna és lehetne. Ez az a két nap, amikor a két szabad királyi városban – Pesten és Pozsonyban – tüntetők és törvényhozók, az ifjúság lelkesedése és a megfontolt honatyák együttes akarata tudatos, de mindmáig homály takarta belátástól vezérelve „tenyerükbe, szívükbe és elméjükbe zárták az ország és a nemzet” sorsát.

Az Apponyi György vezette konzervatívok elnémultak. Egy-két Jellasiccsal paktáló császárimádó, majd egy-két muszkavezető kivételével legfeljebb a palotájuk ablakából vagy a kastélyparkjuk kapujából szemlélték a honvédek masírozását. Persze a Habsburg-dinasztia, az más A hűséget nekik esküvő hadseregük is más. A birodalomban nem volt osztrák, cseh, magyar vagy horvát hadsereg. Ilyen jelzőkkel megkülönböztetett ezredei voltak ugyan az osztrák császárnak, de nem a magyar királynak. Őket és a forradalom ellen szolgálatukba szegődött embereket nyugodtan kezelhetjük nemzeten kívüliekként. Nem a saját akaratukból. A mindenkori császár rájuk kényszerítette eskü miatt.

Máig sem derült ki igazán, hogy miért, de a Batthyány és Kossuth vezette nemzeti liberálisok 1848. március 3-tól április 11-ig – nem a hatalomból kihátrált konzervatívoktól, legfeljebb a pesti radikálisoktól befolyásolva – zavartalanul alkothatták meg a polgári magyar nemzet társadalmi és intézményi hálózatának a megszervezéséhez vezető alaptörvényeket. Az arisztokraták, a Kancellária és a Helytartótanács emberei is a háttérbe vonultak. Átengedték a végrehajtó hatalom gyakorlását a népképviseleti alapon választott országgyűlés által számon kérhető minisztériumnak.

Hogy erről volt-e egyeztetés „a régi bürokraták és a helyükbe állók” között, arról sem a régebbi, sem az újabb kori történetírás nem értekezik. Emlékiratok utalásai, visszaemlékezések foszlányai, magánlevelek titokzatosan utalnak ilyen történésre. Ezeknél a sejtéseknél, utalásoknál többet elmondanak a március 3-a után történtek. Feltehetően Pesten is, Pozsonyban is ezért gördültek olyan simán az események, ezért volt olyan békés március 15-e, ahogy annak tanúja volt a magyar történelem. Politikusok is, történészek is tudják: a forradalmak nem úgy zajlanak, hogy lángszavú költőknek nyomdatulajdonosok súgják meg a sajtóprés lefoglalásának lehetőségét. A forradalom vezetői sem szokták ebédkor hazaküldeni a polgárokat, és ejtőzés után égő kanóccal az ágyúik mellett álló tüzérek sorfala között sétáltatni őket politikai foglyok kiszabadítására.

Nem bánatfolt ez az eseményeken. Nem is gyanúfolt a Pilvaxban vacsorázó, majd a következő napi találkozásról csak Vajda János erőszakos ajtózárása után döntő ifjúság forradalmi elszántságán. Inkább adalék ahhoz, hogy a reformkorban irányadó jelszó – a nemzeti érdekegység – meghódította már a szívét és az elméjét az ország magyar ajkú lakosságának.

Hiheti bárki, hogy mindez véletlen. Ha az volt, egyedüli a magyar és az egyetemes történelemben. Majdnem olyan egyedi, mint az a Wesselényi Miklóst Zsibón megdöbbentő hír, amit Kemény Zsigmond egy március 3-án címzett, Zsibóra március 7-én megérkező levében írt meg: „Már biztos, hogy megvan a népképviseleti országgyűlés és az ennek felelős minisztérium.” Az írók fantáziája eléggé csapongó, képzeletük is szárnyaló, de Kemény realitásérzéke és baráti kapcsolata nem csúfolhatta meg valótlan reményekkel a Zsibón élő „polgári halottat”. Örömhírnek szánta, vigasztalásul szenvedéseire és igazának történelmi megpecsételésére.

A szerző történész, az MTA doktora