Bár a vitában az eddigi hozzászólók a különböző értelmezések árnyalt sokaságát fogalmazták meg, úgy tűnik, mindeddig nem sikerült kitörniük abból a csapdából, amelybe a liberalizmus nálunk elterjedt egyoldalúan ideologikus fogalma miatt e tárgykör immár több mint negyed százada beszorult. A vita során a „liberalizmus” megmaradt olyan minden további különbségtétel nélküli képzetként, amelyet vagy mint az ember számára egyedül méltó értékrendet föltétlenül védelmezni kell, vagy mint a nyugati társadalmakat válságba juttató, „az emberi természettől idegen” elképzelést le kell küzdeni.
Mindez persze annyiban érthető, hogy ez az elvont-ideologikus megközelítés kiválóan alkalmas a világnézeti és politikai csoportképzésre, és így azon túl, hogy jelenlegi társadalmi-politikai megosztottságunkat jeleníti meg, mindkét politikai oldal számára kívánatos. Ezzel természetesen nem állítanom azt, hogy a vita résztvevői hozzászólásaikkal közvetlenül a politika kiszolgálására törekedtek volna, hanem csupán azt, hogy ők is e polaritás keretében mozognak, ami nemcsak leképezi e politikai megosztottságot, hanem egyúttal meg is megakadályozza annak teoretikus meghaladását.
Ha sikerülne e fogalmi körből kilépni, az olyan harmadik erő szellemi alapjait teremthetné meg, amely hosszabb távon alapvetően redukálhatná a jelenlegi két politikai oldal társadalmi befolyását. Addig viszont, amíg a liberalizmus vagy illiberalizmus hamis dilemmája a „lenni vagy nem lenni” hamleti dimenziójában jelenik meg, az egyikre vagy a másikra hivatkozó pártcsoport mögé történő, minden kritikát nélkülöző beállás az egyetlen racionális döntésnek tűnhet – mint amiképpen ezt a 2006. október 23-i rendőrterrort követően az úgynevezett „liberális értelmiségi körök” viselkedésében tényszerűen is tapasztalhattuk. Ám ez a másik oldalon is kiválóan működik, s a kormánypárti szavazóbázis soraiban ma gyakran hallható olyan helyzetértékelés, hogy „mit számít a földügy vagy Habony Árpád; a lényeg az, hogy a kormány a »nemzetellenes« liberálisokkal folytatott küzdelemben sikeres legyen”.
A liberalizmus most vázolt ideologikus megközelítésétől különbözik, de összhangban van vele e fogalom egyoldalú, monolitikus használata, azaz a reflexió hiánya arra, hogy itt valójában három különböző fogalomról van szó: az emberi jogi liberalizmusról, a politikai-alkotmányjogi liberalizmusról, valamint a gazdasági liberalizmusról.
Ami az emberi jogi liberalizmust illeti, ez elsősorban az emberi méltóság és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását jelenti. Szemléletes példával élve azt, hogy nem vonom kínpadra vagy nem vetem börtönbe embertársamat azért, mert más a vallása, a szexuális orientációja vagy éppen osztály-hovatartozása, és nem bocsátom el egy kisebbségi népcsoporthoz tartozó alkalmazottamat azért, mert a szintén e népcsoporthoz tartozó vásárlót anyanyelvén szolgálja ki. A politikai-alkotmányjogi liberalizmus a társadalom hatalmi struktúrájának, irányításának és intézményeinek – különösképpen jogrendszerének – olyan fölépítése, amely garantálja az emberi méltóságot és szabadságjogokat, azaz megvalósítja az emberi jogi liberalizmus értékrendszerét. A gazdasági liberalizmus viszont ezzel szemben olyan gazdaságpolitikát jelöl, amely a piaci viszonyok működésének a politikai-alkotmányjogi liberalizmuson messze túlmutató szabadságot biztosít, és így az emberi jogi liberalizmus korlátozásához vagy sérüléséhez vezethet. Nem véletlen ezért, hogy a neoliberális gazdaságpolitika egy időben nálunk is sokat hivatkozott mintaországa Pinochet liberálisnak aligha nevezhető Chiléje volt, míg az ötvenes–hatvanas évek nyugati társadalmai nyilvánvalóan liberális demokráciák voltak az akkori jóléti, antiliberális gazdaságpolitika ellenére is.
Ha Közép-Európa felé fordulunk, a rendszerváltozások utáni időszak tipikus tüneteként azonosíthatjuk azt az árukapcsolást, hogy a magukat liberálisként meghatározó körök az emberi jogi liberalizmust elválaszthatatlanul összekötötték a Nyugaton éppen kurrens gazdasági liberalizmussal. E kapcsolat persze nem egyszerűen elméleti hiba következményeként jött létre: alapvető funkciója az volt, hogy segítse egyrészt az állami vagyonnak a hatalom régi és új birtokosai általi részleges megszerzését, másrészt a nemzetgazdaságnak a nemzetközi tőke általi gazdasági gyarmatosítását, hiszen a neoliberális gazdasági doktrína egyik alapvető dogmáját éppen a korlátok nélküli privatizáció és a nemzetgazdaságnak a nemzetközi tőke előtti megnyitása képezi. A jelzett árukapcsolás pedig kifejezetten alkalmas volt arra, hogy a tudományos köntösbe öltöztetett közgazdasági érveknél – azaz e gazdaságpolitika egyetlen racionális lehetőségként való sulykolásánál – is hatékonyabb ideológiai támasszal szolgáljon a gazdasági neoliberalizmus számára, hiszen az így adódó fogalomkörben az utóbbi kétségbe vonása az emberi szabadság elleni támadásként jelenhetett meg, és így társadalmi mozgósító erővel bírt.
Míg a neoliberalizmus összemosása a klasszikus emberi jogi liberalizmussal (és az azt realizáló politikai-alkotmányjogi liberalizmussal) tipikusan régiónk jellemzője, addig az utóbbi fél évszázadban Nyugaton kialakult egy olyan jelenség is, melyet Magyarországon elsősorban az önmagát liberálisként meghatározó, mára letűnt párt holdudvara képviselt. Konkrétan ma egyes kisebbségi csoportok az emberi jogi liberalizmus eszméit megpróbálják érdekeik agresszív érvényesítésére fölhasználni, aminek során ezen eszméket önmaguk ellentétébe fordítják át. Ez különösen szembetűnő a kereszténység elleni támadásokban vagy abbéli törekvésükben, hogy a házasság fogalmát a homoszexuális párkapcsolatokra is kiterjesszék. Mert ha egyik oldalról az emberi jogi liberalizmus szellemében kifejezetten elítélendő, ha embertársainkat más szexuális orientációjuk miatt üldözzük vagy kirekesztjük, a másik oldalról a többség számára kifejezetten sértő az eltérő orientációval való hivalkodás („büszkélkedés”). A hagyományosan kialakult fogalmak átdefiniálása (mint a házasságé) pedig nem ártatlan játék a szavakkal: egy kultúra értékeinek megkérdőjelezéséről szól, és, mint ilyennek, tétjét a társadalmi többség kulturális identitása képezi.
Mindez nem jelenti azt, hogy meg kellene tagadnunk azt a gazdag liberális hagyományt és értékrendet, amelyet az emberi jogi liberalizmus és az azt megvalósító politikai-alkotmányjogi liberalizmus képvisel, és amely az európai identitás talán legfőbb alkotóeleme. Annál is kevésbé, mert olyan nagyszerű nevek képviselik e hagyományt a magyar történelemben, mint Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Széchenyi István vagy báró Eötvös József. Ami pedig a nyugati, liberális kapitalizmust illeti: egy fölforgató tevékenysége miatt a Léna folyó vidékére száműzött, s ettől kezdve „Lénai” (Lenyin) álnéven író szerzőtől már több mint száz éve tudjuk, hogy rothad, és válsága egyre mélyül. Egyébként pedig köszöni szépen, jól megvan.
A szerző tudományfilozófus
