Mert ne feledjük, a magyar filmipar komoly gondokkal küzdött az elmúlt években, amelyek közül jó pár még mindig megoldásra vár. Amikor a Magyar Mozgókép Közalapítvány átláthatónak nagy jóindulattal sem nevezhető finanszírozási rendszere becsődölt, színre lépett Andy Vajna, és zsebre vágta a hazai filmet. Reformjai áldozatokkal jártak – például elmaradt a 43 éven át megrendezett filmszemle –, és a támogatások sem voltak mindig egyértelműek: míg Pálfi György Toldija személyes ellentétek miatt nem kapott pénzt, addig a hatalmasat bukó Veszettek című filmre majd egymilliárdot, a Bereményi Gézától elvett Kincsemre pedig több mint kettőt adott a filmalap.
Az egy kézben összpontosuló hatalom ellen számos jelentős alkotó emelte fel a szavát Enyedi Ildikótól Tarr Béláig. Tény azonban, hogy a filmalap rendezte a rendszer anyagi hátterét, és lassan a sikerek is megérkeztek. Úgy tűnhet tehát, ennek a folyamatnak a megkoronázása a Saul fia. Az Oscar-díj azonban nem egy politikai döntés, Andy Vajna kinevezésének felmagasztalása, sokkal inkább lehetőség arra, hogy a filmes szakma szembenézzen a problémákkal, és felülkerekedjen azokon. Hogy ne kelljen újabb harmincnégy évet várni a következő magyar Oscar-díjra.
