Sokáig emlékezni fogunk a pillanatra, amikor hétfő hajnalban egy kolumbiai színésznő és egy dél-koreai színész föld körüli pályára állította a magyar filmgyártást. Persze Sofía Vergara és I Pjonghon (Lee Byung-hun) szerepe csupán annyi volt, hogy kimondja a régóta várt mondatot: „És az Oscar-díjat kapja: Saul fia, Magyarország.” Szavaik mégis sorsfordítónak bizonyulhatnak, a siker immár csak rajtunk – mindenekelőtt a filmes potentátokon – múlik.
Harmincnégy év telt el azóta, hogy Szabó István Mephisto című alkotása elnyerte a filmvilág legrangosabb díját, és huszonhét azóta, hogy utoljára magyar jelöltnek, a szintén Szabó rendezte Hanussennek szoríthattunk az Oscar-gálán a legjobb idegen nyelvű film versenyében. És bár a várakozási idő relatív, a három évtizedes szünet mégis jelzésértékű.
Az okokat hosszan elemezhetnénk, ám február 28. után nem lenne sok értelme. A Saul fia elismerése ugyanis sok mindent megváltoztatott. Nemes Jeles László filmje már addig is számos jelentős díjat zsebelt be – köztük a cannes-i zsűri nagydíját és az Aranyglóbuszt –, de a legfontosabb, az amerikai filmakadémia elismerése nélkül alighanem mindenkinek hiányérzete maradt volna. Mert bár az Oscar-díj nem kizárólag a minőségről szól, és egy meglehetősen homogén bírálóbizottság ízlését tükrözi, mégis ez az a márkanév, amelyre szinte az egész világon felkapják a fejüket. Így amikor elhangzott, hogy „Saul fia, Magyarország”, hirtelen hazánk is más minőségi kategóriába lépett.
A film sikere tehát az ország sikere is egyben. Azé az országé, amely egyedüliként állt a produkció mellé – ha már Franciaország, Németország vagy Izrael nem látott fantáziát a kockázatosan újszerű holokausztábrázolásban. A dicsfényből így óhatatlanul jut a hazai filmfinanszírozást irányító Magyar Nemzeti Filmalapnak is. Mert bár az érdem egyértelműen Nemes Jeles Lászlóé és stábjáé, a támogatást az Andrew G. Vajna vezette szervezet ítélte oda. Jó szimatuk volt – mondhatnánk, még akkor is, ha egyes pletykák szerint a filmcézár eleinte nem lelkesedett úgy a Saul fiáért, mint az utóbbi hónapokban. Az Oscar-díj azonban több egyszerű sikernél, hatalmas felelősséggel is jár. Hiszen nem az elismerés mutatja meg a filmalap valódi értékét, hanem az, mit kezdenek Vajnáék a sikerrel.
Mert ne feledjük, a magyar filmipar komoly gondokkal küzdött az elmúlt években, amelyek közül jó pár még mindig megoldásra vár. Amikor a Magyar Mozgókép Közalapítvány átláthatónak nagy jóindulattal sem nevezhető finanszírozási rendszere becsődölt, színre lépett Andy Vajna, és zsebre vágta a hazai filmet. Reformjai áldozatokkal jártak – például elmaradt a 43 éven át megrendezett filmszemle –, és a támogatások sem voltak mindig egyértelműek: míg Pálfi György Toldija személyes ellentétek miatt nem kapott pénzt, addig a hatalmasat bukó Veszettek című filmre majd egymilliárdot, a Bereményi Gézától elvett Kincsemre pedig több mint kettőt adott a filmalap.
Az egy kézben összpontosuló hatalom ellen számos jelentős alkotó emelte fel a szavát Enyedi Ildikótól Tarr Béláig. Tény azonban, hogy a filmalap rendezte a rendszer anyagi hátterét, és lassan a sikerek is megérkeztek. Úgy tűnhet tehát, ennek a folyamatnak a megkoronázása a Saul fia. Az Oscar-díj azonban nem egy politikai döntés, Andy Vajna kinevezésének felmagasztalása, sokkal inkább lehetőség arra, hogy a filmes szakma szembenézzen a problémákkal, és felülkerekedjen azokon. Hogy ne kelljen újabb harmincnégy évet várni a következő magyar Oscar-díjra.
