Iván még zongorázik? – kérdeztem Emil barátomtól kilencvenötben egy szabadkai buszmegállóban. Zongorázik? – kérdezett vissza kihívóan egy mellettünk ácsorgó fekete szerb srác, a politikailag korrekt megnevezése talán az, hogy afroszerb. Zongorázik, bólintottam kicsit meglepetten, mire ő válaszul nem kicsit bólintott az orrtövemre. Elvágódtam, de mégsem maradhattam a fagyos betonon, így aztán (nem afro)szerb barátaival a segítségemre sietett: addig rugdostak, míg föl nem tápászkodtam. Mondom, segítőkész emberek voltak, elláttak néhány praktikus tanáccsal is. Ha nem bírom a fejelgetést, jobb, ha nem beszélek magyarul. Mégiscsak Szerbiában vagyunk, ahol az állam nyelvén kell csicseregni.
Nem rázott meg túlságosan az eset. A tűzkeresztségen már régen átestem, nem először rugdostak, mert anya- és apanyelvemen szólaltam meg a szülővárosomban. A verbális inzultusokat pedig már nyilván sem tartottam. Nem gizda, nem gyáva barátokkal vártam a buszra, mégsem jutott eszükbe, hogy segítsenek. Én meg csak reméltem, hogy a tökösebbek legalább nem néztek félre. Megszoktuk már a világrendet, hogy többségben is kisebbségben vagyunk. Persze az sem baj, ha mindehhez elég kemény az ember orrcsontja.
Jól emlékszem a magyar uniós csatlakozást megelőző hurráoptimizmusra. Ennek része volt az a tündérmese is, hogy a csatlakozás egy csapásra megoldja Trianont, avagy a határon túli magyarok problémáit. Mert megszűnnek a határok, aztán lehet oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Mintha ettől egy csapásra választ kapnánk az asszimiláció, az elvándorlás, a formális és informális jogfosztottság, a nyelvhasználat korlátozásának kérdéseire, hogy csak a legsúlyosabbakat említsük.
Tény, hogy az európai uniós csatlakozás, a jogharmonizáció, az önkormányzatiság felértékelődése, az intézményes kontroll lehetősége valamelyest javított az uniós polgárrá vált külhoni magyarok helyzetén. Az autonómia azonban a kanyarban sincs. Ráadásul a már EU-tag Szlovákiában vagy Romániában ma is mindennaposak azok a magyarságot érintő visszásságok, amelyek egy liberális demokráciában elméletileg nem maradhatnának következmények nélkül.
Nem tréfálok. Az emberi jogokra, a hangzatos európai értékekre olyannyira érzékeny, a liberális demokráciára feltétlen mérceként tekintő Európának megannyi dolga lenne velünk. Brüsszelből nézve talán minden a legnagyobb rendben. A szomszédos országokban megoldott a kisebbségek képviselete, anyanyelvhasználata, vannak oktatási intézményeik, kulturális egyesületeik, hagyományőrző csoportjaik, asszonykórusaik, hímzőköreik. De ha csak kicsit is közelebb hajolunk, azt látjuk, hogy a határainkon túl élő magyaroknak olykor pitiáner, olykor nagyon is komoly akadályokkal kell megküzdeniük ahhoz, hogy nemzeti identitásukat szabadon megélhessék.
Nemzeti identitás és liberális demokrácia? Nyilván elment az eszem, amikor orrcsonton fejeltek, hogy egy lapon emlegetem ezt a kettőt. Mióta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát megfogalmazták, egyre több és több jog értődik bele az alapvető szabadságjogokba, legutóbb például a menekültjogról hallhattunk sokat. Talán nem nehéz belátni, hogy többek között a szabad anyanyelvhasználat is idekívánkozik. Hogy egy embernek, miként egy közösségnek is maradéktalan joga anyanyelvén szólni, nemzeti szimbólumait használni, hagyományos nemzeti és kulturális identitásában kiteljesedni bármilyen körülmények között. Ha mindez valamiért nem egészen problémamentes, hogy finoman fogalmazzak, akkor az egyén alapvető joga sérül.
Márpedig gazdag az étlap, amelyről az utóbbi évek példáit szemezgethetjük. A Benes-dekrétumok érvényben tartása, a szlovák államnyelvtörvény, Malina Hedvig ügye, a kettős állampolgárok zaklatása, a zászlókkal és himnuszokkal kapcsolatos döntések, a visszaszolgáltatások körüli anomáliák, az utcanévtáblákat, a helységnévtáblákat, a magyar feliratokat övező kisstílű hercehurcák, a hivatali nyelvhasználat nehézségei, a magyar tannyelvű osztályokkal való sakkozás, a politikusok, újságírók magyarellenes kirohanásai, és persze a még mindig el-elcsattanó pofonok és a verbális inzultusok. A nagyobb nyilvánosságot kapott különböző horderejű ügyek mögött pedig ott vannak a kisebbségi mindennapok.
Romániának azonban az utóbbi időben még a korábbi mutatványokat is sikerült alulmúlnia. A kolozsvári Főtér.ro az anyanyelv napján összegyűjtötte az aktuális slágertémákat: 1. A Kolozs megyei törvényszék döntött: nem lesznek kétnyelvű helységnévtáblák Kolozsváron. 2. Porig alázott egy kolozsvári román orvos egy székelyföldi lányt és családját – az ügynek azóta vannak fejleményei. 3. A román parlament képviselőháza hallgatólagosan elfogadta Bogdan Diaconu törvénytervezetét, amellyel jelentősen korlátozná a kisebbségek anyanyelvhasználatát a közigazgatásban. A végső döntést a szenátus hozza meg. 4. A marosvásárhelyi vár tájékoztatótáblái kizárólag román nyelven közlik az információkat. A négy példa közül a harmadik a legsúlyosabb, mert egy teljes közösséget diszkriminál alávaló módon. Egy európai országban ilyen nincs, és mégis van, és ha mégis van, akkor az ügy minimum automatikusan kitermeli a maga Tavaresét. Tudom, ez egy kicsit erős volt.
Mindeközben Európa csendes, a mi ügyünkben újra csendes. A diszkriminációra egyébként olyannyira érzékeny, európai értelemben vett Európa képtelen rámozdulni a kisebbségbe szorult magyarok stigmatizált helyzetére. Nem hallunk heves tiltakozásokról, parlamenti vitanapokról, aláírásgyűjtésekről, a hetes cikkely élesítéséről. Komoly csalódás az európai értékek mellett elkötelezett magyarok számára, hogy a kétkulacsos unióra és intézményeire ebben az ügyben a legkevésbé sem számíthatunk. Gyanús, nacionalista, ha nem egyenesen irredenta jelenség, hogy több millió Magyarországon kívül élő magyar ragaszkodik a saját anyanyelvéhez, kultúrájához, identitásához. Az egységesülni vágyó Európa így paradox módon tökéletesen behódol a nemzetállami logikának, és nem nyújt támogatást azoknak, akiknek az utóbbi miatt alapvető emberi jogaik sérülnek.
Keserű tanulság, de sem a magyar liberális elit, sem a balliberális kormányok nem kezelték helyén a kérdést. Viszont ha azok a magyarok sem értették meg igazán, hogy itt nem csupán nemzeti, hanem ugyanannyira liberális ügyről is szó lehetne, akik az emberi és szabadságjogokat zászlajukra tűzték, akkor mit várhatunk más országok politikusaitól és bürokratáitól? (Megjegyzem, a hivatali nyelvhasználattal kapcsolatos törvény ügyében a külpolitika terén mostanság gránitkemény magyar kormány sem adott jól hallható, erős válaszokat.)
A mindenkori magyar kormány támogatása persze fontos, ám a többéves gyakorlat megmutatta, hogy a határon túli magyarság leginkább csak magára számíthat. Csakis az öntudatos polgári kezdeményezéseknek, az egységes kiállásnak és összefogásnak van esélyük. Minduntalan és rutinszerűen meg kell törni a hallgatást, nem szabad magától értetődőnek venni a fennálló viszonyokat. Bármennyire is úgy tűnik olykor, nem magától értetődő, hogy a kisebbség nem lehet többség.
Ha már Európa felé kacsintunk, csendben mondom: hiába bélyegzik a szomszédos államokban nacionalistának, irredentának az alapvető jogaikért küzdő magyarokat, nagyon távol vagyunk még a baszk, katalán, északír példától. Bele is sápadnának rendesen szomszédaink, ha a mindennapokban végtelenül békés határon túli magyar közösségek ezeket a mintákat követnék. Szögezzük le: nem a terrorizmusra gondolok. Ugyanakkor az orrcsont beforr. Csak azért is: zongorázik! És csak azért is: „Buna dimineata!” helyett „Jó reggelt!”, bármely tetszőleges erdélyi hivatalban!
A szerző író
