Mindazok, akik a tavaly novemberi párizsi és most a brüsszeli merényletek után afféle passzív rezisztenciára szólítják föl Európa őshonos polgárait, kerülőútra tévedtek. „Megmutatjuk, hogy nem félünk” – szajkózzák egymás után politikusok és egyszerű állampolgárok, de a hangjuk remeg, a mosolyuk hideglelős. Csakhogy más dolog nem félni testőrökkel körbevéve egy páncélozott autóban, és megint más nem félni abban a metróban, ahol robbantottak. Egy Brüsszelben dolgozó magyar a párizsi merénylet után úgy döntött, nem száll metróra. Nem akarnék az áldozatok kontójára bon mot-kat gyártani, de az tény, hogy a merényletekben meghaltak több mint fele azokból került ki, akik a londoni, a madridi meg a párizsi merényletek után bátran metróra ültek, és megmutatták, hogy nem félnek.
A híradókban bejátszott rémisztő felvételeknél a sötét, füstös, pokoli metróalagútban érdemes figyelni a hangokra is. Kihallatszik a sikoltozások közül egy vagy több gyerek iszonyú, kétségbeesett sírása. Hol voltak azok a gyerekek? Anyjukért, apjukért sírtak a metróalagút valamely sötét sarkában, akik hozzájuk hasonló kétségbeeséssel keresték a robbantásban elvesztett magzataikat. A nagyokos politikusok és közéleti emberek, akik most arról fecsegnek, hogy a radikális iszlamistáknak kell legyőzniük saját szélsőségeseiket, menjenek le a brüsszeli metróalagútba, és maradjanak ott addig, amíg meg nem hallják a kétségbeesett gyereksírást. Ha ez megtörtént, jöjjenek fel a fényre, és ismételjék el: nem félünk, a radikális iszlamistákat meg győzzék le a kevésbé radikálisak.
