Keresztre feszítettek trialógusa

A nagypénteki halálraítéltek szájából elhangzik minden, ami a húsvétról elmondható.

Nagyhét van. Ilyenkor talán gyakrabban vagyunk tanúi annak az egyébként egyre ritkuló jelenetnek, amikor – főleg idősebb asszonyok – egyszer csak a buszon, villamoson keresztet vetnek. S ha a szokatlan mozdulat okát fürkésszük, észrevesszük, hogy a jármű, amelyen utazunk, éppen egy templom vagy kálvária mellett haladt el

A ma emberét a három kereszt látványa ha megállásra nem is, de talán néhány futó pillanat erejéig annak átgondolására késztetheti, ami azokhoz kapcsolódik. Lassan oda jutunk, hogy a Bibliát nem, Facebook-fiókját viszont annál inkább olvasó nemzedékkel olyan információkat is érdemes megosztani ilyentájt Jézus halálának és feltámadásának körülményeiről, amelyek még ötven évvel ezelőtt evidenciaként hatottak, és az általános műveltség részét képezték.

Mára ez koránt sincs így. Lelkészek a megmondhatói, hogy a passiótörténet részletei, teológiai üzenete, az ilyen keresztény dogmatikai alapfogalmak, mint „megváltás”, „helyettes elégtétel” „eredendő bűnösök kegyelemből hit által történő megigazulása” szinte teljességgel ismeretlenek a XXI. század embere előtt, és ha az egyház mindezt érthetővé szeretné tenni, szóhasználatában igencsak törnie kell a fejét, hogy üzenete felfogható és követhető legyen. Gondoljunk bele: mikor hallottuk ezeket a szavakat társaságban, metróban, buszon vagy villamoson? Kizárólag templomban, az egyházi „szakzsargon” részeként, ahol a hívek értik, a megtérítendő betévedők viszont – hogy stílszerűek legyünk – ha megfeszülnek, se

Mindez komoly kihívás az egyházaknak is. Ha szókészletében megmarad az évszázadokkal ezelőtti elvont szakkifejezéseknél, középkori megfogalmazásoknál, aligha számíthat megújulásra, hívei számának növekedésére, de még egyes emberek megtérésére se nagyon.

Mire is emlékezik ezen a héten a keresztény világ? Először is Jézus közel kétezer évvel ezelőtti bevonulására Jeruzsálembe, ahová híveitől, tanítványaitól kísérve a béke és a szeretet követeként érkezett, és ahol a tömegek ujjongva ünnepelték. Örült az utca embere, de egyáltalán nem örült az akkori hivatalos egyház és a különböző politikai, vallási pártok: ők Jézusban a konkurenciát, hatalmuk, befolyásuk megszüntetőjét látták, és a vesztére törtek. Nem kellemes dolog tisztességtelen embereknek a megtestesült tisztességgel szembesülni – túl nagy a kontraszt.

Bár a média akkor még korántsem volt akkora hatalom, mint ma, a tömegek befolyásolása azért létezett. Irányítói elérték, hogy ugyanaz a tömeg, amelyik vasárnap még Jézust ünnepelte, és pálmaágakat szórt a lába elé, öt nappal később (!) szinte egy emberként a kivégzését követelje, hogy harmadikként két köztörvényes társaságában Jézust feszítsék keresztre. Mivel mindez egy római fennhatóság alatt álló provinciában történt, csak a Római Birodalom jeruzsálemi helytartója engedélyével hajthatták végre a kivégzéseket. Poncius Pilátus hosszas hezitálás, jogi vizsgálódás után, kizárólag a rá nehezedő politikai nyomásnak és közhangulatnak engedve adta meg az engedélyt a szerinte egyébként ártatlan Jézus kivégzésére. Mosom kezeimet – mondta, miután hozzájárult, hogy ne egy Barabás nevű gyilkost, hanem ezt az elé tuszkolt szelíd fantasztát feszítsék keresztre harmadikként.

A názáreti Jézust – Betlehemben született, de Názáretben nőtt fel – Isten fiának tartották követői, és ő is ezt hirdette magáról. Nem alaptalanul. Abban különbözött mindenkitől, hogy születése pillanatától haláláig bezárólag soha nem vétkezett. Nehéz ezt elképzelni, de az egyház kétezer év óta ezt hirdeti, és ennek ellenkezőjével még legádázabb ellenségei sem vádolták meg Isten Fiát soha. Valóban nem követett el semmi bűnt. Se kicsit, se nagyot. Semmilyet. Nem hazudott, még csak nem is füllentett, egy csúnya szó nem hagyta el a száját, csak szeretet, szelídség, megbocsátás és mindenkivel szemben tisztaság és jó szándék vezérelte. A teremtő Isten egyszülött Fiát küldte le a földre, tulajdonképpen maga Isten öltött testet benne, és jött el a bűnös emberek közé. Mégpedig azért, hogy ne a bűnösök haljanak meg bűneik miatt, hanem Ő. Fölülről nézvést így kellett lennie. Idelentről nézvést pedig az egész nem volt más, mint egy justizmord. Ártatlant végeztek ki alaptalan, koholt vádak alapján egy koncepciós per végén, két valóban bűnös köztörvényessel együtt.

Az események a kivégzés után azonban nem várt fordulatot vettek. Bár Jézus megmondta előre, még a tanítványai se hitték el neki: harmadnapon feltámadt. Vasárnap reggelre üres volt a sír, ahova temették, pedig egy igencsak nagy darab követ hengerítettek az üreg szájára. Akik megölették, megpróbálták elhíresztelni, hogy a tanítványok lopták el a testet, így szervezték meg úgymond feltámadását. Erőlködésük ellenére a feltámadás híre, ez a „jó hír” – az evangélium szó ezt jelenti – azóta is tartja magát, idestova kétezer éve. Valami lehet benne, ha egy világvallás épült rá.

Hogy mindez miért történt? Mert az ember bűnös. (Rousseau szerint nem, de a tapasztalat nem a felvilágosodás zászlóvivőit igazolta. Ők azt hirdették, hogy az ember alapvetően jó, bűntelen, mint a ma született bárány, ha mégis rossz lesz, mások teszik azzá.) A Biblia szerint viszont Ádámtól és Évától fogva bűnösök vagyunk. Ítéletre, kárhozatra méltók, kegyelemre szorulók. Kicsik, nagyok, kivétel nélkül, mindannyian. Márpedig ha bűnösök, akkor ítéletre méltók is, mert a Jog és az Igazság azt mondja – legalábbis a nagybetűs –, hogy a bűnt büntetés kell hogy kövesse. (Kéretik nem a magyar igazságszolgáltatásra gondolni.) Aki pedig halált és kárhozatot érdemel, annak meg kell halnia, és a pokolra kell mennie. Mert ha nem így lenne, már itt a földön elszabadulna az a bizonyos pokol

És itt következik nagypéntek és húsvét üzenete: van egy lehetőség mindezek elkerülésére, hogy a törvény se sérüljön, és mégse jusson mindenki a pokolra. Alapvető jogi tétel, hogy egy bűnhöz egy bűnhődés tartozik. De ha más leüli, elszenvedi, azért azt még egyszer kiszabni már nem lehet az igazi bűnösnek sem. Az megússza. Ez a „helyettes elégtétel”. Megkegyelmeznek a bűnösnek, mert valaki más már a büntetést kitöltötte. Ez az oka annak, hogy az egyház bevezette minden földi halandóra érvényesen és elnyerhetően a „helyettes elégtétel” fogalmát. Azt tanítja, hogy Jézus a kereszten „minden bűnünkért tökéletesen eleget tett”, és aki ezt elhiszi és elfogadja, az kegyelembe fogadott lesz, és üdvözül. Más szóval: aki hisz Benne és a személyes megváltásban, egyedül Jézus érdeméért követheti őt a mennyországba is. Ő meghalt mindenki helyett személyválogatás nélkül, de aki még hisz is, hogy ezzel neki kegyelmet szerzett, az ugyanúgy oda kerül, ahova Jézus is húsvét hajnalán. Az a feltámadásban és az üdvösségben is részesedik a Megváltója által megszerzett kegyelemben, és az örök élet részese lesz. Mert van élet a halál után. Jézus maga mutatta meg húsvétkor.

Van a nagypénteki történetnek egy elgondolkoztató mozzanata. Amikor a három halálraítélt közül a két szélső „beszól” és beszél. Az egyik így, a másik úgy. És a két elítéltet hallva végül Jézus is mond középen egy mondatot. E három nagypénteki halálraítélt szájából elhangzik minden, ami teológiailag a nagypéntekről és a húsvétról elmondható. Mint csepp a tengerben, benne van az egész emberiség viszonya az Isten Fiához, bűnhöz, bűnhődéshez, élethez, halálhoz, kárhozathoz és üdvösséghez. Hogy kicsoda az ember, és kicsoda Jézus. A kép dramaturgiailag is tökéletes. Egy rossz lator balról, egy jó lator jobbról, és középen Jézus, a „megosztó személyiség”, aki mellett nem lehet közömbösnek maradni. Mindenki valamelyik oldalon állva szenved, és egy halállal mindenképp tartozik. Van, aki a paradicsomba kerül, és van, aki nem.

Az első elítélt szidja a középsőt. Háborog, követelőzik. Most mutasd meg, mit tudsz! Szabadítsd meg magadat, és minket is! – kiabálja. Sokak nevében beszél. Szavaiban megbánásnak nyoma sincs. De logikának se. Ha magadat megszabadítod, ha képes vagy rá, akkor minket is! Nem akar bűnhődni. Élni akar, és szabadulni. Ide akar visszakerülni, túlvilág, menny, pokol nem érdekli. Bűntudat nélkül, mindenáron, tetteitől és a megérdemelt büntetéstől függetlenül. Ha az vagy, akiben nem hiszek, akkor segíts! – ilyen az ateisták imádsága.

A „jó lator” másképp beszél. Bűnös ő is, jogosan halálra ítélt. Tudja, hogy azzal az egy halállal tartozik, és próbálja méltósággal viselni. Nem szid, nem támad senkit. És kimondja: Mi ugyan méltán – azaz bűnösnek vallja magát. És Jézushoz fordul. Emlékezzél meg rólam, ha majd elszenvedtem, amit megérdemeltem. Jézus másik oldalán voltak, vannak és lesznek ilyen emberek is. Aki – bár bűnlajstroma hosszú (kié nem az?) – jól látja, hogy kicsoda ő, és kicsoda Jézus. Tudja, hogy vele ellentétben Ő semmi halálra méltót nem cselekedett. És azt is tudja, hogy ebben a helyzetben inkább kérni érdemes, mint követelőzni igazságtalanságokat.

Ilyeneké a mennyek országa – ez a jézusi válasz 2016 húsvétján is.

A szerző nyugalmazott iskolaigazgató, korábban lelkész